Talp

Mikor kezdtem az angyalban nem hinni,
s a felnőtteket vágytam rajtakapni
a rászedésen és a becsapáson
– miért hazudják, hogy a csoda: van?! -,
karácsony este mégis szólt a csengő
a titokzatos, bezárt nagyszobában.
Gyorsan körülnéztem: mindenki ott volt,
testvér, szülők, s a nagyszüleim – négyen.

Máig sem értem pontosan, mi történt.
Talán madzaggal húzhatták a csengőt,
vagy apám slisszolt körbe a lakáson,
át erkélyajtón, szobaablakon,
villámgyorsan, mert tudta, hogy gyanakszom –
vagy talán mégis maga volt az angyal?
Később hiába kérdezgettem őket:
elfelejtették. Nekem – csoda volt.

Most itt állok egy karácsonyfatalppal,
és a becsapás újabb technikáin
gondolkozom, hogy a gyerekeimnek
újrahazudhassam a csodát.
A nagyszülőké volt még ez a talp –
ki tudja, ők is kitől örökölték,
hány sunyi angyalt láthatott kimászni
csengőszókor a szobaablakon.

Ebben áll majd a gyertyás, ragyogó,
gyanta- és zöldszagú, angyalszagú
metafizikai bizonyíték.
Még mindig várom, hogy csengessenek,
közben kislisszolok a másik ajtón,
beállok a várakozók közé –
és csengetnek is, nem én csengetek –

betódulunk a fényes nagyszobába:
a család fája feldíszítve áll –
gyorsan körülnézek: mindenki itt van.