ADOTT A TEST

Adott a test. Már mindenünkkel tudjuk,
mi jó nekünk. Megbecsüljük a testet,
a kettőnk testét. Gyermekszuszogás
előterében, némán, hevesen,
elszántan, boldogan. A test örül,
nem érdekli a szellem fáradtsága,
jussát nem engedi. És jó ez így.

A kamaszkor kíváncsisága más.
Követelőző lángokban forogtunk,
vulkánmorajban, kövek, madarak
és szellemek közt. Mind lenni akartak,
rajtunk keresztül. Egymásba fogóztunk,
együtt zuhantunk a puha üregben,
párás sötétben, öntudatlanul,
és a fülünkben lüktetett a vér.

Álmodtam egyszer: az a kárhozat,
ha örökkétig zuhansz a gonoszba
kapaszkodva az üreges sötétben.
Lehúz a test, nincs vége a halálnak.
De legelőbb a belső tűz, a kígyó
suttogása a kertben, reszelős
pikkelyeinek súrlódása, bőrünk
dörzsölődése, tapadása, éhség.

Fellázadtunk a halandóság ellen,
megízleltük a jó és rossz tudást,
és jó volt, rossz volt, jó lett és megint rossz:
eltölt az étel, ínyünkön az íz
mint a megnyalt láng, minden mást kiolt,
pörögve hullunk, pernyeként forogva,
de aztán megint fény jön és sötét,
és újra lenni kell, és újra enni.

A felnőttkor: megbékélni a vággyal,
nem birkózni a szellemmel a testért
a vaksötétben, nem kárhozni el,
elfogadni a kígyó igazát –
jó, ami nem bánt, és ami nekünk jó,
és a tudásért cserébe gyümölcsöt
teremni, aki újra enni kér
és enni ad, és nem bánni, hogy így van.