A nekrológ a literán jelent meg.

Csütörtökön jött a felesége levele, hogy Lengyel Balázs nagyon beteg, és péntekre meghalt. Már be sem tudtam menni a kórházba meglátogatni. Sokáig nem voltam itthon, nagyon régen nem láttam – most nézek utána: tavaly június tizenkettedikén. Csak azért tudom a dátumot, mert ő maga írta le Domokos Mátyásról szóló emlékbeszédében, hogy én segítettem neki betenni a taxiba a kétezer oldalas magyar esszé-antológiát. Igen, ő ezt is számon tartotta – de én sem felejtem el soha, ahogy lassan és óvatosan, (őneki már kapaszkodnia kellett), de méltósággal levonultunk a Petőfi Irodalmi Múzeum lépcsőjén. Nem hittem el, nem akartam elhinni, mégis: a pillanat szinte jelképes erejéből éreztem, hogy nem fogom látni többet. Szabó Magda és Lator László közös estjén voltunk, Domokos Mátyást is akkor láttam utoljára.
Itt van a kezemben talán az utolsó, Szigligeten készült fényképe, a felesége küldte a betegség hírével. Egy kivágott fa sziklafehérre erodálódott, göcsörtös tönkjén ül Lengyel Balázs a sárga decemberi fű előterében, ősz hajjal, egyenes derékkal. Süti az arcát a nap. Egyedül van és már-már egy a fénnyel, de nem megadja, csak átadja magát. Fájdalmas erő árad belőle. A kép most már mindig ott lesz a polcomon, ahogy Beney Zsuzsa örökségül kapott míves kabátgombja is. Arcok és tárgyak figyelmeztetnek, hogy húzzam ki magam, hogy ne adjam be a derekam a rossznak, de ha jön, akkor merjem elfogadni a jót. Méltóságot sugallnak, egy nagy generáció erejét, amely a hétköznapi mozdulatoktól a nagy gesztusokig tartást és eleganciát sugárzott. Ha rájuk gondolok, folyton hanyagságon kapom magam: ha sokáig halogatom a levélírást, az jut eszembe, hogy Lengyel Balázs mindig azonnal válaszolt; vagy ha nagy melegben ösztönösen és mohón belekortyolnék az utcán vásárolt palackos vízbe, rögtön ott visszhangzik a fülemben az az összehasonlíthatatlan hanglejtéssel, egyszerre reménykedve és hitetlenkedve hangzó kérdés, amely ráébresztett arra, hogy mennyire nem vagyok úrinő: „Maga iszik üvegből?”
Most megint elővettem a leveleit. A Két Róma című kötetben állnak, mert ez volt az a könyv, amely 1995-ben először hozta szinte testközelbe Lengyel Balázst, Nemes Nagy Ágnest, Weörest és Pilinszkyt. Az Eötvös Collegium felé tartottam, és már az utcán faltam a frissen vásárolt kötetet. A Himfy lépcső aljában, egy virágzó gesztenyefa alatt meg kellett állnom, annyira megrendített, amit a fényfoltoktól vibráló lapokon olvastam. Én nem tudtam, hogy Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes egy idő után már külön éltek, hiszen kívülről és messziről csak az látszott, hogy életük szétválaszthatatlanul összefonódott. Ahogy a Két Róma írja: „De szerettem őt, az életemet tettem rá. Igaz, ő is az enyémre.” És most látszik ez igazán, amikor már minden végleges: nem a hétköznapokban, hanem az öröklétben társak.
Szép „nagyszemű diófa” volt Lengyel Balázs, még öregen is megőrzött valami kamaszos, fiús kedvességet és kíváncsiságot. Ha tehette, rendezvényekre járt, fiatalokkal levelezett, a kilencvenhez közeledve esszéket írt, irodalmi kérdésekhez szólt hozzá, kérdezett, lelkesedett, haragudott, és azt sem röstellte bevallani, ha úgy érezte, áthidalhatatlan a generációs különbség. Mert valóban megváltozott a világ, a fiatalok sok mindennel szembemennek, ami egykor szent volt, nem tartanak össze, rohannak, hanyagul öltöznek, nem válaszolnak a levelekre, és igen, üvegből isznak, még a nők is. Amikor (igaz, várandósan) egy karosszéken ültem végig egy irodalmi ünnepséget, a nyolcvanhét éves Lengyel Balázs kicsit a botjára támaszkodva ugyan, de mindvégig úriember módjára, fehér öltönyben és egyenes derékkal állta végig a háromnegyed órát. Elszégyelltem magam.
Itt talpon kell maradni. Itt nincs lazulás, hanyagság, gyöngeség, itt már magasra tették a mércét. Amíg van egy szemernyi erőnk, addig parancsolunk a testünknek, és újra meg újra visszakövetelhetjük, sőt vissza is kaphatjuk el-elkalandozó, szabadulni vágyó szellemünket. Figyelni kell és örülni, egy jó kávénak, egy versnek, egy levélnek, és persze a gyermekeknek és unokáknak. Lengyel Balázs szavakkal soha nem akart tanítani erre, de valahányszor láttam (sajnos nem nagyon sokszor), mindig ezt üzente a tartása, a járása, a tekintete. És persze az írásai, az esszéi, a saját gyengeségeit bevalló, de gyengeségről egy pillanatig nem árulkodó személyes hitelű sorai. Vissza kellett adnia mindent, amit kapott, legvégül a testét is. Ami megmarad: a fényképek és a könyvek. De ahogy a Domokos Mátyásról írott rövid nekrológban megvallja, hozzám hasonlóan ő sem értette, hogyan léphet át egy ember egyszerre a múlékony hétköznapokból a maradandóságba. „Miért, hogyan lehet ez, hogy cselekszi ezt a sors? Nem tudom.” Itt lesz velünk. Hiányozni fog.