A református kalendárium felkérésére írtam.

„Mindig úgy volt a legjobb, ahogy az Isten akarta” – olvasom az ötéves fiamnak a Fiatalok Bibliájából, amely gyerekkorom egyik legkedvesebb olvasmánya volt. A kisfiam sokat töpreng a legfontosabb kérdéseken, és leginkább az foglalkoztatja, hogy miért van a világon fájdalom és halál. Azt hiszem, hogy lényegében ez tett engem is költővé – a világ gyönyörűségének és a halálfélelemnek a kettőssége. A bibliai teremtéstörténetet olvasva kapcsolódott össze számára a halál és a testi fájdalom az eleve elrendelés, a szabad akarat és az isteni próbatétel kérdésével. „Miért akarta Isten, hogy lehorzsoljam a térdemet?” hüppögte egy játszótéri esés után. „Miért akarja Isten, hogy eltörjön a játékom?” És persze: „Miért akarja Isten, hogy ne láthassam többet Nagyapót?”
Sokat beszélgetünk, de nehéz minden kérdésére válaszolnom, ha nem akarom megosztani vele a magam nyugtalanságát és kételyeit. Fájdalmas volt például felolvasni neki Ábrahám és Izsák történetét, hiszen egy kisgyermek, akinek minden bizalma a szüleiben van, képtelen megérteni, hogy a szülő egy nagyobb akaratnak engedelmeskedve a saját gyermekét is hajlandó feláldozni – még akkor is, ha az eredeti bibliai leírás sokat sejtető szűkszavúságával szemben („Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz”) a gyermekeknek szóló feldolgozás árnyaltabban és szelídebben fogalmaz. És ugyanilyen fájdalmas volt Mózes történetében az újszülöttek vízbe fojtása és a hetedik csapás, amikor vér váltja meg a vért, és az elsőszülöttek valamennyien meghalnak az éjféli sötétségben. A fiamnak azonban talán még ennél is rémületesebbnek tetszett, amikor a fáraóval együtt a fáraó lovai is a tengerbe vesztek, hiszen, magyarázta, a lovak nem tehettek semmiről! Sokat beszélgetünk Isten kegyelméről és Isten haragjáról, az Úr kifürkészhetetlen útjairól – mert hiába szeretném, ha gyermeki ártatlansággal pusztán csak bizakodna, az bibliai történetek, akárcsak az antik mítoszok és a népmesék, nem csak az örömről és a diadalról szólnak, de még inkább a rettegésről és a vérről. Iszonyú az Úr haragja, de még iszonyúbb az emberek bosszúszomja. Amikor a babiloni fogságban így imádkoznak:„Áldott legyen, a ki megragadja és sziklához paskolja kisdedeiket!” (Zsolt. 137. 9) nem a jó és a gonosz harcáról beszélnek, csak a pusztításról. Pedig azt is mondja az Úr: „a fiú ne viselje az apa vétkét, se az apa ne viselje a fiú vétkét.” (Ezékiel 18. 20) „Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten.” (Ezékiel 18.32.)
Az Úr nem gyönyörködik a halálban, ám a Biblia, akárcsak a történelem, mégis a véráldozatok története – ezt anyaként, és különösen harcias kisfiúk édesanyjaként, még nehezebb elfogadnom, mint eddig. Mégis ámulattal olvasom, újra meg újra a kezembe veszem, és, akár egy izgalmas regényt, soha nem tudom letenni Itt azonban sokkal nagyobb a tét, mint akármely más könyvben: a bizonyosság. Annak a bizonyossága, hogy valaki, akár egy jó szülő, számon tart minket, vigyázza útjainkat és egy nagyobb történet részeként irányítja a személyes sorsot. Ezért kell hatalmas bizodalom a Biblia olvasásához, hiszen az idő távolából szemlélt sorsok fájdalma nem enyhül, de a nagy történet részeként minden a végleges rendbe illeszkedik – és mi nem tehetünk mást, hinnünk kell abban, hogy semmi sem volt hiába, semmi szenvedés, még a halál sem.
Életem sorsdöntő időszakaiban mindig megadatott ez a bizodalom – annak a tudata, hogy a saját sorsom tulajdonképpen nem számít, hiszen egy ősi mintázatnak a része. Amikor el kellett hagynom a szülőföldemet, és magamnak és magamban kellett megteremtenem az új hazámat, miközben a régi otthonomban a diktatúra garázdálkodott, kétségeimen és szorongásaimban a Zsoltárok Könyvéhez fordultam a leggyakrabban. Azt sem felejtem el soha, hogy amikor az első magyarországi otthonunkban töltött első hét egyik estéjén édesapám felolvasta Mózes második könyvéből a szent hajlék felszerelését – hosszú és nekünk, gyermekeknek igen unalmas passzus volt ez a részletes leírás arról, hogy milyenek az oszlopok, milyen a pitvar, mennyi az áldozati arany, és milyenek a papi öltözetek, de már akkor is éreztem, hogy édesapám valami mást akar közölni ezzel, mégpedig azt, hogy ebben az új országban is meg kell tartanunk az eddigi életünk parancsolatait, és fel kell építenünk magunkban azt a szent helyet, amiben bizodalmunk van, és ahol a bizonyosság megjelenhet. Csak most találtam meg azt a passzust, amely elmondja ennek a régi felolvasásnak az igazi lényegét: „És mikor bevisz téged az Úr, a te Istened a földre, mely felől megesküdt a te atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy ad néked nagy és szép városokat, melyeket nem te építettél; És minden jóval telt házakat, amelyeket nem te töltöttél meg, és ásott kutakat, a melyeket nem te ástál, szőlő- és olajfakerteket, a melyeket nem te plántáltál; és eszel, és megelégszel; Vigyázz magadra, hogy el ne felejtkezzél az Úrról, a ki kihozott téged Egyiptom földéről, a szolgaságnak házából!” (Mózes V. 6. 10-12.)
Sokat olvastam ekkoriban az Újszövetséget, különösen Péter háromszoros árulásának a történetét – nem akartam megtagadni azt, amiben hittem, és nem akartam megtagadni eddig életem és erdélyiségemet sem, mégis úgy éreztem, hogy bármikor megtörténhet. A szorongattatás utáni szorongás ekkoriban az álmaimban is megnyilvánult. Egyszer azt álmodtam, hogy Jézussal együtt megfeszíteni visznek, és nekem jutott az örök kárhozatra szánt bal lator szerepe. Még ébren is rettenetesen fájt, hogy akármikor beállhatok a csúfolkodók közé.
Végül, legalábbis most úgy érzem, sikerült megteremtenem magamban a belső egyensúlyt a hivatásom, az írás által – és ebben is időről időre segítségemre van a Biblia, mégpedig az újra és újra megcsodált Károli-fordítás, nyelvi és költői tudatosságom egyik legfontosabb forrása. Károli csodálatos érzékkel adja vissza a Biblia költőiségét, a nyelv sugárzó erejét, a gondolatritmusok lüktetését: „Csepegjen tanításom, mint eső; hulljon mint harmat a beszédem; mint langyos zápor a gyenge fűre, s mint permetezés a pázsitra!” (Mózes V. 32. 2.)
A szavak erőterén keresztül a jelentésnek is ereje támad, és a nyelvben való bizalom elemi késztetést kelt, legalábbis bennem, a hitre, hiszen kegyelem nélkül hogyan is volna lehetséges, hogy a holt szónak ilyen eleven hatalma támad? Versolvasóként, de költőként is megtanultam, hogy a mélységekből kiáltva már maga a kiáltás is létrát támaszt az égnek, és a könyörgő ének mind-mind lélekszakasztóbb fokain igenis felkapaszkodhatunk a fényesség felé, ki-ki a maga ereje és bizodalma szerint. „Mikor azt mondtam: Az én lábam eliszamodott: a te kegyelmed, Uram, megtámogatott engem”. (Zsolt. 92.18.) A költői képekből megsejtjük a világ nálunk nagyobb rendjét:„A z én lábam szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága.”(Zsolt. 119.105) Vigasztalást és erőt kapunk a nyelv, a ritmus, a képek és az elbeszélés kegyelme által – és ez nem hit kérdése, hanem számomra tény.
Amikor megadatott nekem az igazi társ megtalálásának pillanata, akkor az Énekek énekét olvastam, mondogattam magamban: „Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra, mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.” Mikor pedig gyermeket szerettem volna, Anna története vigasztalt, aki annyi imádkozás után kapta meg fiát, az Istennek ajánlott Sámuelt – mint ki megsejtette a maga sorsát, már gyermekkoromban is nagyon szerettem névrokonom megrendítő történetét. Most azonban, felnőtt fejjel olvasva ezt a részt, különösen Anna hálaénekét, a bibliai asszonysorsok emblematikus példáját látom benne, az asszonyok történetét, akik ugyanolyan hévvel és becsvággyal sóvárogtak fiúgyermek után, mint ahogy a férfiak áhítoztak a harcra és a győzelemre – nem is a szeretet vágya, még kevésbé a racionális megfontolás lakozott bennük, hanem valami elemi, ösztönös kívánság, életük és vérük továbbvitelének kényszere. Anna azonban, Sárával ellentétben, tudta és hitte, hogy az Úr képes a csodára, képes arra, hogy megnyissa a méhét. Mária története később éppen azért különleges, mert őnála nem esik szó erről az ösztönről: ő nem kiköveteli, csupán alázattal elfogadja a rámért kegyelmet és a mindennél kegyetlenebb asszonysorsot.
Konfirmálásomkor az az egész életemre kiható öröm ért, hogy a kérdések megválaszolása után elmondhattam Pál apostol szeretethimnuszát, amely azóta is hitvallásom – holott nem a hitet tartja a legtöbbre, hanem a szeretetet, a „hosszútűrő, kegyes” szeretetet, amely nagyobb erő, mint a kősziklákat mozgató, világot megrengető hit – hiszen a hitet mindig akarni kell a kétely ellenében, de a szeretet: kegyelem. Ezt akkor éreztem a legjobban, amikor a fájdalom mélységeiből egyszerre csak kiemelt a gyermekeim megszületése. A szeretet – illetve talán nem is a szeretet: az egység – bizonyossága valami egyébre utalt, amit éreztem ugyan, de nem értettem. A végtelenül kiszolgáltatott, de magukban mégis teljes, az időt egészen másként érzékelő újszülött üzent valamit, amit csak egy másik gyermek tudott végül megfejteni.
A nagyobbik fiam mondta ki a békésen alvó kisebbiket szemlélve: „A baba azt hiszi, örökké élünk.” Igen, a vér, a harc és az elmúlás közepette élnek közöttünk lények, akik a nyugalom pillanataiban még tudják, hogy részei vagyunk egymásnak, részei valami nagy-nagy egységnek. Létükkel üzenik, amit a Biblia egésze a betűkkel üzen, és bíznak abban, hogy van, aki gondjukat viselje. Ahogy Dávid mondja a Zsoltáraiban: „Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam, mintegy a föld mélyében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülük.”(Zsolt. 139. 15-16)
És ebből következik a kételyekre állandóan választ kínáló kérdés: „A ki a fület plántálta, avagy nem hall-é? És a ki a szemet formálta, avagy nem lát-é?” (Zsolt. 92.9.)

Szabó T. Anna