Felkérést kaptam, hogy írjak a kávéról. Megírtam, mert kávéfüggő vagyok. Az interneten: http://www.omnia.hu/kaveeskultura/155

Kávék és évák. Ez a cím jutott eszembe, mert a kialvatlanságtól üres nyelvjátékokat forgat az agyam, egy részeg dizőz dúdolja bennem, hogy ávé, kávé, te véka kávé, béke velem, tevékeny béke, kávé kéje, jé, te ká, te vé, nem tart soká végtelensége, de mint a tengeré, mély, ringj hát, hajó, ó, a kávé be jó – satöbbi. Órák óta nem ittam kávét, a legutolsót késő délután, és meg is látszik rajtam, nem fog az agyam, leírtam mindezt, hogy demonstráljam, mit tesz a kávémegvonás, és most megpróbálom elképzelni, milyen volna, ha ittam volna kávét, megpróbálom mesterségesen megteremteni a kávé illúzióját az agyban.
Kosztolányi Dezső (az emlékező feleség szerint) rengeteg kávét ivott, erőset és feketét – én csak napi kettőt, esetleg hármat, de egyet mindig és feltétlenül. Nem indulhat nélküle a nap, kapaszkodom a csészébe, az álmomat kavargatom a fejemben, amíg teljesen szét nem oldódik bennem az íze, nézek bele a semmibe, ahogy a képeken a költők bámulnak a világra klasszikus bambasággal, és hagyom a kávét megtörténni bennem – és igen, egyszer csak átkapcsol valamit, ha nem is turbó, de legalább döcögőképes fokozatra; engem nem írni segít sajnos, mint Kosztolányit, hanem csak élni, vagyis úgy élni, mint ahogyan úgy általában szokás: segít kakaót készíteni a gyerekeknek, kicsit összekapni a lakást, megtalálni a kisollót, feladni a cipőt, befizetni az ovis ebédpénzt, bevásárolni, főzni, ilyenek. Kávé nélkül beleragadnék abba a féléber, sokfelé tapogatózó, álomi kreativitású, de azért valóságidegen állapotba, amilyen nálam és bennem a vízalatti reggel: álomi suttogásoktól pattogó fül, alacsony vérnyomás nehéz iszapja, képzelgés hínárja, beleolvadás a nagy közös tudatalattiba, ahonnan csak egy másik, vérsötét folyadék emel fel a csésze fordított búvárharangjával.
Azt szoktam mondani, hogy én voltaképp nem is szeretem a kávét – éppen csak nem tudok élni nélküle. Pedig a jó kávét szeretem, ha néha hozzájutok, az erős, jószagú, kíméletlen (lehetőleg arab) kávékat, a frissen darált mag keserédes illatát, a forró és vad zamatot, amihez néha jól jön egy pici kardamon, a kicsi csészéket, a szertartást, a csipketerítőt, a süteményt, a beszélgetést egy cukrászda cirádái közt vagy egy kávézó napernyő csíkozta teraszán. De amit mindennap iszom, az csak éppen hogy tisztességes kávé – jó minőségű alapanyagból ugyan, de a féléber kóválygás lélektelenségével összekotyvasztott, életbe mentő ital, lehetőleg jó hosszú, hogy minél tovább tartson a valóságba való visszazökkenés. Ráadásul nem is fekete, mert tejet is töltök hozzá, amíg „Eliot-színű” nem lesz, ahogy a kollégiumi szobatársnőm mondogatta volt anno, a Faber and Faber-féle Eliot-verseskötet fahéjszín barnaságára utalva. Néha tejszínt teszek bele, de ilyenkor, ha egyáltalán képes vagyok már gondolkozni, gyakran eszembe jut egy másik mondat, egy Ed McBain regényben olvastam, valaki megvetően mondja: „Are you a sugar and cream cop?”, ami nagyjából annyit tesz: „Hát miféle rendőr maga?!”
Kortyolgatom hát szorgosan a valóság rendjét őrző kicsit sem méregerős italt, és csak néha szomorkodom rajta, hogy már megint a Darth Vadert megszégyenítően hergő-hörgő, amerikai kávét készítő gépezet szörcsög a konyhában, mert elromlott a presszókávét készítő masinánk, melyből pedig olyan remek kapucsínókat szokott készíteni életem kedves társa, előmelegített tejjel és gondosan, kézzel felvert tejhabbal, csokiszórással, ráérős nyugalommal – őt nem kótyagosítják meg az álmai, reggel is megadja a módját mindennek. Én csak a hatásra vágyom – ő a szertartásra.
Már csak a kávé emléke is élénkít – tartozom hát azzal, hogy valamiképpen elvarrjam a mondandómat, hogy mi is akkor voltaképp a kapocs a kávék és az évák közt. Nos hát megvallom, hogy nemcsak az álmosság üressége pörkölte ki belőlem ezt a szójátékot, de valami mélyebb, álomi logika is, amely önigazolást keres, vagyis mentséget a puszta lustaságra: olvastam én egyszer egy női lapban, hogy egy amerikai celebritás, akiről egyébként semmit nem tudok azon kívül, hogy létezik, vagyis nem is maga a celeb, de az ő áldott emlékezetű nagymamikája, azt állította egyszer, mit állította, határozottan kijelentette, hogy a kávé – vagyis hát, kaliforniai családról lévén szó, a jeges kávé – szépít. Szó, ami szó, a híres ifjú nő szépnek éppenséggel elég szép – hátha éppen a kávéja teszi? Micsoda remek módszer! Ide vele! Eliot, Darth Vader és a tejszínes rendőr mellett ezért e bájos és teljességgel érdektelen híresség is eszembe szokott jutni a kávékortyolgatás bambuló, emléktörmelékeket forgató ürességének pillanataiban – mert hát lám, lám, nemcsak a csészébe kapaszkodom én itten sápatagon s karikás szemmel, hanem igenis, aktívan és ellentmondást nem tűrően, mi több, sportosan és elegáns derűvel, szépítkezem.
Hiúság, kávé a neved.