2008 tavaszán örömmel fogadtam a Lufthansa költészet napi felkérését: magyar költők köteteit osztogattam a repülőtéren. Ennek kapcsán írtam ezt az esszét, amely a literán is megjelent.

„Itthon vagyok itt e világban, de nem vagyok otthon az égben” – mondja Kosztolányi. Otthonosan mozgok az égben, de nem vagyok igazán otthon magamban – mondhatjuk mi, mai olvasók. A kalandtúrák és a mesterségesen generált adrenalinlöketek korában soha nagyobb szükségünk nem volt a versre. A ma embere évezredek kitaposott útján halad, és egyre gyorsabban kell futnia, hogy egy helyben maradhasson. És igen, amíg szabott úton haladunk, nem nézünk se jobbra, se balra, se le, se fel – nincs szükségünk a költészetre. De ha felnézünk, ott a változékony ég, azon túl meg a felfoghatatlan kozmosz; lábunk alatt a kavicsok és a növények sokfélesége, oldalt a tájak, a hegyek, a vizek csábítanak izgalmasabbnál izgalmasabb kalandtúrákra. A költő kalandtúra-vezető, a költő új utakra csábít, rányitja a szemünket az újra, és megtanít másként látni a megszokottat. Ahogy Kassák mondja: a költő nagy gyűjtőlencse; mindent meglát a világból, és felnagyítva mutatja meg, a látás extázisától megrészegülve. Nem marad a szabott úton – hogy is fogalmazott Walt Whitman? „A haldoklóval halok én és a most fürdetett újszülöttel születek, nem vagyok én kalapom és cipőm közé zárva (…), Az ismertet elsöpröm, Minden férfit és nőt magammal ragadok az Ismeretlenbe”, hiszen „Az óra mutatja a pillanatot – de mit mutat az örökkévalóság”?
A költő azért költő, hogy másképp lássa, vagy legalábbis másképp fogalmazza meg a teret és az időt, mint hétköznapokba kövült embertársak. Ahelyett, hogy zavarban vagyok, azt mondja: – zavarva lelkem, mint bomlott cimbalom; ahelyett, hogy felébredek, azt mondja: kigyúl a tudat csipkebokra; ahelyett, hogy elhagysz – „ki mint a vízesés önnön robajától, elválsz tőlem”, azt mondja. Az olvasó velük együtt kalandozik a lélekben és a nyelvben. Ha az eget nézi, annyiféleképpen látja a felhőket, ahogy csak akarja – úgy, ahogy Petőfi:

Itten nézte a hős
A szülőföldéről
Ballagó felhőket,
Melyeken az estfény,
(Vagy talán honának
Szégyenpírja?) égett.

Vagy ahogy Arany
A felhő megszakad, Nyilása tűz, patak; Zúgó sebes özönt A rézcsatorna önt Budának tornyiról

Vagy ahogy Ady:

Két piros felhő: szállunk. A lángunk
Éhesen lobban.

Igen, a költő el is rugaszkodhat a földtől. Most Orbán Ottót idézem:

A vérrel és földdel bemázolt képzelet,
e primitív bűvésztrükkökkel dolgozó varázsló
erősen koncentrál, míg egyszercsak, odanézz, fölrepül,

Mennyit írtak a költők a repülésről! „Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat! (…) te a végsõ szirt fölé suhanván / a villanyos messzeségbe kémelj, tán egy ismeretlen sugarat hoz” írta Babits, felülemelkedni vágyván korának mocskán. De nemcsak a lélek szárnyairól, a belső utazásról, de a konkrét gépmadarakról is, az égbe emelkedés daidaloszi mámoráról is írtak az emberiség dalnokai. Hány évezreden át vágytak a felhők fölé emelkedni a régi költők? És amikor sikerül, a kor nagy elméi azonnal reagálnak rá. A magyar költők különösen sokat írtak a repülésről. Ady egyenesen metafizikus távlatba emelte a technika vívmányát:

Repülő, lármás gépmadárnak
Istenkisértő, bátor, büszke szárnya
Vallja: Emberé a teremtés
S Isten csak egy megócskult koronája.

S mert halhatunk bármelyik percben
S célunk mégis az örökkévalóság,
Minden igaz ember ezért hős
S az emberszívben van a legtöbb jóság.

Szabó Lőrinc a magyar ugar földhözragadtságának kontrasztjául hozza a világot átszelő, új távlatokat nyitó repülőket:

De a vén magyar Alföld, az istenek barátja,
néha felfigyel: Valami – fenyegető! –
konokabb, mint a meteor s a villám,
jön, száll! Föl a fénybe! Egyre nő:
aeroplán! Győzelmes motorok!
Üveg, érc, tűz! Mennydörgő terek!
Fürkész agyak, új, kovácsolt világok!
Föld alól égbeszállt emberek!
Új zene! Döng! Technika! Szétfutó
sínei a végtelennek, országokon át!

A vén magyar Alföld meghökken, szívébe
sejtelmek ezer idegen nyila vág.

Szilágyi Domokos egyenesen kötetcímmé emelte a repülés szabadságot ígérő fogalmát: Álom a repülőtéren, ez első könyvének címe. „Ó, repülés! Ó kedvesem, hadd álmodjam végig e zengő életet veled” áhítja a vers. Később, már konkrét repülések tapasztalatával is sokat ír a repülésről; Magasan című versében egyenesen ódát ír a légikisasszonyokhoz:

nemzetközi mosolyú légikisasszony
jobb csipején egy csillagmotor bal csipején egy csillagmotor
angyalszárnyán csűrőlap féklap oldallámpa
(…)
háromezer méteren minden szónak minden félelemnek minden szerelemnek minden átoknak minden rációnak minden babonának (…) ijesztő súlyt kölcsönöz a gravitáció”

Szilágyi Domokos azt is elmondja nekünk, hogy milyen repülni:

hisztériásan robban a benzin a forró hengerekben rohangál a dugattyú forog a tengely pörög a légcsavar utat vág a felhőhabokban a motor duruzsolva s kis ablakokon beárad elkap a gomolygás az átlátszatlan lebegés a vaksi közeg szemünkön átszűrődik s tönkremennek bennünk a beidegzett kiterjedések megszokott térfogatok kézzelfogható irányok puhulnak gomolygássá s fülünk nyílásán kiszökik az egyensúly marad a megtervezett kimunkált céltudatos mámor

Magasra kell néznünk most már, meg kell ismernünk a magasságot nekünk is, olvasóknak. „Valutád a magasság, a hamis pénztől óvakodj” mondja Szilágyi Domokos. De a magasság csöndje, az istenek egykori csöndje, a felhők csöndje egyre mélyebbre visz magunkba. A már idézett Orbán Ottó háborús gyerekkorát találja meg ismét, képzeletben, egy hosszú utazás után hazatérve:

Mennydörgő gépeken röpködtem három kontinens fölött –
a háborús árva lazít, italt rendel és kibámul az ablakon;
minden leszállással mélyebben az, aki –
a gép lefele billeg és a páratenger alól fölmerül
a romváros, a könnyes fényesség, negyvenöt májusa…

A repülés utazás, az utazás megérkezés. Én is megérkeztem mondókám lényegéhez, hogy miért mondtam el mindezt, miért állítottam össze egy antológia-kezdeményt a magyar repülős versekből. Azért tettem ezt, mert örülök. Örülök, hiszen eddig mindig a költők nézték a gépmadarakat és a felhőket, elvágyódva, utazva, megtérve a földre – de tudtommal ez az első alkalom, hogy egy légitársaság fordul a költők felé, hogy a felröppentse a verseiket, hogy lírát csempésszen a szférák muzsikájába és a motorzaj duruzsolásába, hogy segítsen egyesíteni az elvont repülést a konkréttal, hogy a passzívan üldögélő utasoknak visszaadja a lélek aktívan, merészen szálló szárnyait. Hogy szerettem kamaszkoromban Walt Whitman sorát: „A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.” Magasra, nagyon magasra szerettem volna kiállni, hogy a költészet erejét, barbár kiáltását és szelíd suttogását, vad muzsikáját és zsongító ritmusát hirdessem. Most részt veszek abban, hogy valóban a világ tetői fölé, tízezer méter magasra juttassam a verset. Én a legutóbbi repülőutamra is vittem magammal verseskötetet – most azt remélem, hogy aki megkapja a magyar költők verseit, az legközelebb sem habozik magával vinni, ha máshogy nem, fejben, egy verset, és madárlátta kenyérként megosztani azokkal, akikhez érkezik. Örüljünk együtt – hiszen felzendülnek a versek a világ tetői felett.