Harmincéves vagyok, és boldog. Ezt nemcsak a tavasz teszi, a fejfájdítóan friss levegő és a hersenő fűszag, hanem az a tény, hogy úgy élek, ahogy mindig is akartam. Férjem van, társam, akivel nemcsak a szerelem, de az írás szenvedélye is összeköt, kisfiam, aki világfelfedező álmélkodásával engem is újra meg újra rácsodálkoztat a tárgyakra és a jelenségekre, van már kenyerem, borom is van, virág van az ablakomban. Most, hogy otthon vagyok a földön, csak most kezdek igazán otthon lenni az égben is, mert eddig eltakarta előlem a napot a szorongás sötétje, most azonban a kincs, amire vártam, megvan, nincs okom keseregni. Ebben a kivételes, felfokozott életpillanatban boldog vagyok, de soha ilyen tisztán nem láttam a kontrasztokat. És soha nem éreztem ilyen kevésnek az időt.

Egyedül a fáradtság zavar: az általános tavaszi, meg az állandó személyes kimerültség – nagyon nehéz összeegyeztetni ezt a belső nyugalmat a pénzért vagy a gondolkodás öröméért végzett munkával, de még inkább a szakmámmal, a mesterségemmel, amit felfüggeszteni nem tudok, tehát a hajnali órákban, vagy a munka és házimunka szüneteiben űzök, mert egyre erősebben érzem a felelősséget, amellyel nemcsak az életemnek, de az írásnak is tartozom. Már belenyugodtam abba, hogy nem élek örökké, de azzal még mindig nem tudok megbékélni, hogy az időmmel, az alkotó energiával nagyon nehéz jól gazdálkodnom. Mivel nem csak élni, hanem átélni akarom az életemet, jelen kívánok lenni abban, ami velem történik, minden pillanatban fókuszált, koncentrált figyelemmel kell néznem, hiszen szenvedélyesen érdekel a világ, a lét, a vers.

Igen, a vers, az írás, amely nem születhet csupa boldogságból, de csupa boldogtalanságból sem, és a saját kiismerhetetlen törvényeihez szabja a mindennapjaimat. A nyugalomból fakadó kifele figyelés éppen azt teszi lehetővé, hogy egészen konkrét, egészen hétköznapi dolgokban is észrevegyem a lényeget, a látványnak, az érzetnek azt az elemét, ami kényszerítő erővel hívja elő a leírás igényét.

Szerencsés vagyok, mert a nézés szenvedélyéhez megadatott a megfelelő megfigyelői pozíció is: lakásunk ablaka a város egyik legforgalmasabb kereszteződésére néz, ahol állandóan özönlenek az autók, ömlik a tömeg, és külön az én kedvemért leégett és felépült egy sportcsarnok. Én, aki nem szeretek rendező lenni, de operatőr annál inkább, nagyon örülök ennek az ablaknak: elzár a kinttől, de össze is köt vele, éppen annyit enged be a rohanásból, törtetésből, tülekedésből és zajból, amennyire szükségem van ahhoz, hogy ne sodorjon magával, hanem engedjen megfigyelőnek maradnom, engedjen megragadni, kiemelni, leírni.

Készülő új kötetemben az eddigi három könyvemhez képest is sokkal intenzívebben vannak jelen életem helyszínei: a Kerepesi és a Hungária út, a Művésztelep, az Aréna, a Népstadion metróállomás. Ez a pulzáló, dübörgő, állandóan mozgó helyszín telistele van hangokkal, látványokkal, formákkal, amelyeket éhes tekintetem nap mint nap észlel, megcsodál és rögzíteni próbál. Nincs hétköznapi élet, nincs rutin és soha nincs beletörődés, főleg nem unalom: ez a helyszín, életem színtere, folyvást arra figyelmeztet, hogy az idő telik, egyik pillanat sem olyan, mint a másik, a színek, a formák, a szagok, a hangok, a dolgok és tárgyak együttállása állandóan változik – valahogy úgy, ahogy nemhogy egy folyó, de még a tenger sem ugyanaz soha. De a világ kaleidoszkópsebességgel forgó káoszában mégiscsak rendet teremt valami: a nappal és éjjel megbízható váltakozása, az évszakok rendje, és nem kevésbé a megfigyelő elszánt figyelme.

Most, életemnek ebben a korszakában, az a legfontosabb számomra, hogy ezzel a figyelemmel megtartsak és megmutassak valamit a körülöttem zajló látványok lényegéből, vagyis megragadjam az égit itt e világban. Ez sem kevésbé lázas és izgalmas tevékenység, mint, mondjuk, saját lelkünk feltérképezése. És nem is kevésbé fájdalmas: hiszen a nyitott szemnek ugyanúgy megmutatkozik a szenvedés és a halál, mint a fény és az öröm.