„A költő szeme a legfontosabb”

Nem magunkra kell figyelnünk, hanem a világra, mert az, hogy mi mit érzünk, az egy banális dolog. Mindenki szerelmes, mindenki szomorú…viszont nagyon különbözőképpen látjuk a világot.

Tudtam, hogy Erdélyből emigrált Magyarországra, s ő rögtön rájött, hogy kolozsvári vagyok. Mégsem beszéltünk erről. Aztán interjú közben kiderült, Erdély az egyik legnagyobb problémája.

Valahogy ilyen az egész lány. Nem elég, amit tudunk róla, és nem azt mondja, amit elvárnánk annak alapján, amit tudunk.

Eddig két kötete jelent meg. A madárlépte hó a Belvárosi Könyvkiadónál 1995-ben, a Nehézkedés pedig a Magvetőnél 1998-ban.

Kétféle írói attitűd létezik. Az első típusba tartozó alkotó úgy érzi, minden fontos, minden, amit ír, az olvasóra tartozik– éppen ezért időnként úgy érezzük, locsog. A másik típus képviselője annyira ellenőrzött, hogy olykor merevnek, humortalannak tűnhet. Önhöz melyik attitűd áll közelebb?

Mindenképpen az utóbbi. Számomra nagyon fontos a saját életem minősége, és éppen ezért, talán önvédelemből, nem szeretem, ha a mindennapjaimnak nyoma van az írásaimban. Ami velem történik, csak áttételesen kerülhet be a verseimbe. Ezért voltak annyira hasznosak azok a szerepversek, amelyeket az első köteteimben írtam: olyan indulatokat is átélhettem a papíron, amelyek egyébként távol állnak tőlem. Mostanában viszont sokkal ritkábban fordulok a ehhez a technikához, mert behatárol a műfaj. Én úgy gondolom, hogy az életem az enyém, és kizárólag rám tartozik. A versnek azt kell közvetítenie, amit látok és ahogy gondolkodom, de nem a saját életemről kell szólnia, hanem az életről általában. Úgyhogy én nem is tudnék másképp élni és másképp írni, mint hogy nagyon szigorú legyek azzal szemben, amit kiadok a kezemből.

Jellemző egyébként, ami nemrég történt velem. Édesapám nagyon sokat fényképez, és szerettem volna egy verset írni, amely bennem csak a fényképezésről beszélek, hanem konkrétan arról, hogy ő hogyan lát és hogyan örökíti meg a látványt. És rájöttem, hogy egyszerűen nem tudom leírni, hogy„édesapám”, mint ahogy azt is nehezen írom le versben, hogy„én”. Úgy éreztem, valami jóvátehetetlent követnék el azzal, ha ennyire személyes dolgokról írnék.

Ellentmondanék. Az augusztusi Holmiban megjelent egy hosszú verse, amely éppenséggel így kezdődik: „Úgy mentem át a fényes csarnokon…” Tehát egyes szám első személyben beszél, és végig így írja a verset.

Igen, ez nagy fejlemény nálam, bár korábban is beszéltem néha a saját nevemben. De csak félig van igaza: figyelje meg, hogy az első sor után kénytelen voltam megállni. „Úgy mentem át a fényes csarnokon –’ nagy szünet, új sor: „A csarnokon dúdolva mentemát.” Tehát annyira meglepődtem azon, hogy közvetlenül én magam szólalok meg a versben, hogy kellett vennem egy mély lélegzetet, mielőtt folytatom. Hiába próbáltam, később sem tudtam kijavítani ezt a szerkezeti bukkanót. Ami ebben a versben történik, az nagyon személyes élmény volt – sőt, még személyesebb, mint ami látszik: az első változatba beleírtam a férjemet is, de végül ezt a részt kivettem, mert egyrészt úgy éreztem, hogy túl személyes, és inkább megtartom magamnak, másrészt viszont, pontosan a mondanivaló fontossága miatt, technikailag sem tudtam megoldani, hogy úgy írjak arról, akit szeretek, hogy ne érezzem eleve hamisnak és elégtelennek. Ami valóban fontos, az a nyelv számára megközelíthetetlen. Erről szól például Ottlik Géza könyve, a Buda. És persze arról is, hogy egy írónak mégis újra meg újra meg kell kísértenie a lehetetlent. Éppen ezért esett nehezemre, hogy ezt a verset megírjam: ez egy húsvéti élmény, mégis csak télen jutottam odáig, hogy be tudjam fejezni. Nem rólam szól, hanem arról, amit látok, és amit ez számomra jelent.

Tehát mégiscsak Önről…

Nem, nem. Amit leírtam, bárkivel megtörténhetett volna – csak annyi a különbség, hogy én nemcsak átéltem, hanem tudatosan oda is figyeltem arra, hogy mennyire jelképes az a véletlen történés-sor, hogy húsvétkor, és éppen 2000 húsvétján, először egy vásárcsarnokban, azután egy ócskapiacon, végül pedig egy temetőben sétáltam, végigjárva jelen és múlt, élet és halál, pusztulás és megújulás stációit a ragyogó tavaszi napsütésben. Mindenkinek lehetnek ilyen élményei: a lényeg az, hogy észrevegye, hogy felfogja, hogy mit él meg éppen – a sajátlétének egy soha vissza nem térő pillanatát, amely egyben része a világlélegzésének. Ez a vers, a Fény, mindenképpen fontos nekem, talán azért is, mert bele tudtam írni magam anélkül, hogy tolakodóan magamról beszéltem volna. Hiszen magáról a létről van szó, nem pedig arról, hogy én ki vagyok. Lehetséges persze, hogy abból, ahogy a világot látom, kiderül, hogy én ki vagyok, milyen vagyok – ezt nem tudhatom. Számomra is meglepő, amikor utólag észreveszem, hogy a versek összefüggenek, hogy azokat a dolgokat, amelyeket el szerettem volna rejteni, mások igenis meglátják az írásaimban. Úgy látszik, nem létezik valódi objektivitás: egy felsorolás vagy leírás szóválasztása, retorikája is érzelmekről tanúskodik, és előhív egy nagyon személyes beszédhangot az olvasó képzeletében.

Abban az időben, amely két„lélegzetvétel” között eltelik, hogyan viselkedik? Nem lehet szólni Önhöz, annyira mogorva, vagy csak szórakozott, mert keresi a sort?

Inkább szórakozottnak nevezném magam. Sokszor egyébként nem az ihlet hiánya, hanem éppenséggel a jelenléte az, ami nem hagyja, hogy az ember leüljön, és írjon. Például abban a versben, amit említett: nagyon pontosan tudtam, mi az, amit meg akarok írni, és éppen ezért nem tudtam mit kezdeni az anyaggal: egyszerűen nem láttam a formáját. Hiszen akárhogyan tagadom, bizonyos verseket mégiscsak élményből írok. Szükségem van egy hangulatra, egy látványra, amiből elindulhatok. A szórakozottság abból is adódhat, hogy ilyenkor az ember kétfelé figyel: egyrészt a látványra vagy a történésre, másrészt arra, hogy ez előhív-e valamit a figyelőtudatban. Talán pontosan ebből a kettős figyelemből következik, hogy a legtöbb barátom író: ők tudják azt, hogy milyen, amikor azt a bizonyos sort keressük, és létezni sem tudunk addig, amíg meg nem találjuk; hogy ilyenkor nem mindig egyformaintenzitással figyelünk a másikra. Ezt nagyon nehéz megmagyarázni azoknak az embereknek, akik folyamatos jelenlétet és törődést igényelnek. Ez persze érthető, mert az embernek vagy intenzívbarátságai legyenek, vagy semmilyenek – de számomra ennek az intenzitásnak a fenntartásához elengedhetetlenül szükséges az, hogy időnként visszavonulhassak magamba. Ezzel persze nem vagyok egyedül: többek között Szabó Lőrinc is sokat foglalkozik ezzel a kettősfigyeléssel a Tücsökzenében, amikor arról ír, hogy sokszor úgy érzi, a lelke olyan laza, mint egy homokszobor, amit bármikor szétfújhat a szél. A költői figyelem természetéről pedig azt írja: „egy szerelmem volt: a Megismerés.” Ez a szó a huszadik századi költészet kulcsszava: nem véletlenül használja például Nemes Nagy Ágnes olyan sokszor az „ismeret” szót.

A jó költőnőknél (Nemes Nagy, Rakovszky, Balla Zsófia esetében) érződik valamiféle erő, ami árad a sorokból.

Az erő talán abból adódik, hogy azok, akiket említett, nem engedik át magukat az érzéseknek, az érzelmeknek. Ezért érezte sajátjának Nemes Nagy Ágnes az objektív költészetet. Nem magunkra kell figyelnünk, hanem a világra, mert az, hogy mi mit érzünk, az egy banális dolog. Mindenki szerelmes, mindenki szomorú…viszont nagyon különbözőképpen látjuk a világot. Egy női költészetről szóló esten megengedtem magamnak egy aranyköpést: a költőnek nem a neme a legfontosabb, hanem a szeme. Persze nem baj, ha abból, amit leír az ember, következtetni lehet az érzésre, de ne magát az érzést lássuk, mert az tolakodó.

Vannak bizonyos fordulatok, történések, amelyek után lehetetlen elkerülni, hogy szembenézzünk a világgal és önmagunkkal, hogy újraértékeljük bejáratott fogalmainkat. A háború előtt született nemzedéknek meghatározó élménye volt a világháború. Számomra az volt a vízválasztó, amikor átjöttünk Erdélyből. Addig olyan jaj-de-örülök-a-tavasznak jellegű verseket írtam – azután viszont Szilágyi Domokos és a többi „nagy szembenéző” vált fontossá. Az ember meg szeretne érteni valamit, de nem tud, és akkor küszködik magával, próbálja újból megtalálni az elvesztett egyensúlyt, de ez csak úgy lehetséges, ha mindenellentétet mérlegel.