A Cinema magazinban jelent meg.

Egy gyermekkori trauma, egy készülő film és egy síron túli üzenet: Almodóvár fordulatos története állítólag önéletrajzi ihletésű

A harsányan hatásvadász főcímzene meg a képek és feliratok vörös-feketéje inkább krimit ígér, mintsem melodrámát, hamarosan mégis egy katolikus fiúiskolában találjuk magunkat, méghozzá egy traumatikus tapasztalatnak a közepében: hátborzongató, de korántsem durva képekben láthatjuk, amint a csodaszépen éneklő Ignacióba beleszeret irodalomtanára, Manolo atya. A kisfiú viszont gyermeki odaadással és az ébredő szexualitás nemeket nem ismerő rajongásával diáktársát, Enriquet szereti, a féltékeny paptanár azonban pillanatok alatt kirúgatja az intézményből a riválist. Ignacio és Enrique csak húszéves koruk tájékán találkoznak ismét; a meggyalázott Ignacióból akkora már kábítószeres nőimitátor lett, és hiába folytatódik a félbeszakadt szerelmi próbálkozás, nem találnak egymásra.
A történet nemcsak Almodóvár új filmjének forgatókönyve, de a filmbeli forgatókönyvé is, amit maga Ignacio írt, és ő is hoz el – immáron férfiruhában – évek múltán az időközben híres rendezővé avanzsált Enrique Godednek. A két fiatal férfi között ezúttal nem szerelmi, hanem munkakapcsolat áll fenn, mert Ignacio, aki következetesen új művésznevén, Angelnek szólíttatja magát, el akarja játszani a forgatókönyvéből készülő film főszerepét.
Eddig a melodráma. Angel ugyanis egyáltalán nem angyali: inkább felkavaróan szenvedélyes, gátlástalan démon, aki bármire képes céljai érdekében. Ez a szépszemű, finom arcú fiú ugyanolyan jól játssza a régi barát szakállas férfiszerepét, mint a filmben a szőke parókás nőimitátor, Zahara hisztérikus, mégis törékeny, sebezhető és szerethető figuráját. A nőként is vonzó, rafináltan csábító felnőtt férfiban Enrique sehogyan sem tudja felismerni gyermekkori szerelmét – és jól sejti, hogy itt valami nincs rendben. A gyanút pompásan felépített bűnügyi fordulatok követik. Miközben készül a film Ignacio tragikus életéről, az identitások és a fiktív történetek kavargásában a valóság is kiderül lassanként, hogy aztán a végére a krimi ismét melodrámával keveredjék – hiszen a szenvedély szenvedés is, a gyilkosból áldozat lesz, az áldozatból gyilkos, a halottak pedig még a síron túlról is üzennek.
Annak ellenére, hogy a La Mala educaciónban egy névhez több arc, egy személyhez több név is tartozik (nemcsak Ignaciónak, de a bűnös papnak is három, egymásra csak viselkedésben hasonlító múltbéli, fikciós és valóságos alakja, és több neve van), Almodóvár filmje egy pillanatra sem válik zavarossá. A rendező nem terheli meg a nézőt idegborzoló találgatásokkal vagy eltúlzott feszültséggel: úgy adagolja az információt, hogy a hangsúly nem is a történet valóságán, hanem izgalmán van, és a csipetnyi humorral és sodró párbeszédekkel kevert pusztító szenvedélyek tele vannak meglepetésekkel. A film legkellemesebb meglepetése mégis az, hogy a film nem prédikál, hanem a nézőre bízza az ítéletet. Különös erénye még, hogy a női szereplők hiánya ellenére a nemi szerepek és emberi érzelmek majdnem teljes skáláját hitelesen és izgalmasan tudja felvonultatni, ügyesen keverve és vizuálisan is remekül érzékeltetve a figurák és az idősíkok váltakozását.