Szabó T. Anna 1972-ben született Kolozsváron. Költő, műfordító. 1987 óta él Magyarországon. Az ELTE magyar-angol szakán végzett, PhD disszertációját Szabó Lőrinc Shakespeare szonett-fordításairól írta. Tanított az Eötvös Kollégiumban Géher István mellett, s oktatott a British Council versfordító szemináriumán. Eddig négy saját verseskötete (legutóbbi 2004-ben Rögzített mozgás címmel), számos regény-, novella- és versfordítása jelent meg. Jelenleg ötödik kötetén, az Elhagy című, új verseket tartalmazó könyvön dolgozik. Férje Dragomán György regényíró (regényei: A pusztítás könyve; A fehér király). Két gyermekük van.
Fordítóként te választod ki azt, amit fordítani szeretnél, vagy megtalálnak a fordítandó kötetekkel?

Általában megtalálnak a munkák. Most, hogy három hónapja megszületett a második fiam, Palika, kicsit kevesebbet tudok vállalni, vissza kellett adnom több munkát is: regényfordítást nem tudnék végigvinni. De dolgozom versfordításokon és Shakespeare szonettjeinek fordításán is.

A kortárs angol szerzők közül kik azok, akiket fordítasz, akikre figyelsz?

Volt egy ötös fogat, akik együtt járták a világot, közülük többeket fordítottam is. Bár nekem ez biztosan nem menne, náluk úgy tűnik, hogy az első kötetek megjelenése után bevált, hogy csoportosan mentek felolvasókörútra. Polly Clark, Antony Dunn, Matthew Hollis, Clare Pollard és Owen Sheers jártak Budapesten is 2004-ben a British Council Converging Lines címen meghirdetett programján. Mi ilyen együttes felolvasókörutakat sosem csináltunk, de figyeltük egymás költői pályájának alakulását, küldtük egymásnak a verseinket. Dolgozom még Clive Wilmer egyik nagy versén – őtőle egész kötetet fordítottunk Gömöri Györggyel közösen. Annak idején a British Council-féle fordítás-szemináriumra a mai brit költészet számos szerzőjével és irányzatával foglalkoztunk, Carol Ann Duffytól kezdve Douglas Dunnon és Tony Harrisonon át a walesi Robert Minhinnickig. Ha lenne rá kiadó, teljes kötetnyit fordítanék le egy-egy szerzőtől, hiszen némelyiküket személyesen is megismerhettem.

A kortárs magyar költők közül kik tartoztak abba a körbe, akikkel együtt indultál, s tartjátok-e még a kapcsolatot?

Sajnos most nem találkozunk olyan gyakran, mint korábban. Mesterházi Mónikánál volt egy kisebb kör,
aztán évekig találkoztunk Tóth Krisztánál, aki akkor még a Hősök tere környékén, a Rippl-Rónai
utcában lakott, és aztán az új lakásába is továbbvitte a legalább tíz
évig megszakítás nélkül működő kört, ami később egy ideig hol itt volt, hol ott,
leghosszabban Gerevich Andrásnál a Baross utcában. A költők közül például Móni,
Kriszta és András mellett például Imreh András, Lackfi János, Schein Gábor, G. István
László, László Noémi jártak havonta ide. Azóta persze
valamennyiünk élete megváltozott, és a teendők meg a gyerekek mellett
nem maradt időnk és energiánk a rendszeres találkozásra. Én
voltaképpen nem velük együtt indultam, pár évvel fiatalabb vagyok,
Kriszta verseinek például már a gimnáziumban lelkes olvasója voltam,
és Lázár Juli első kötetét is akkor vettem meg. Én is csak a nálam úgy
négy-öt évvel fiatalabbakat ismerem személyesen, Szlukovényi Katalint
például, de a nála fiatalabbakat már jobbára csak olvasom. Dunajcsik Mátyásék csapata már egy másik generáció – remek, tehetséges emberek vannak benne, egészen új nevek. Annakidején nagyon jó ötlet volt Lackfi Jánostól és Jónás Tamástól, hogy megcsinálták a dokk.hu internetes oldalt, mert ott sok olyan hangra találtak, akiket érdemes volt közölni.

Mennyire rendszeresen írsz?

Ha van magamra mondjuk egy óránál hosszabb időm, akkor tudok írni. Éjszakai típus vagyok ugyan, de mostanában nagyon fáradt vagyok addigra. Mihelyst van időm, azonnal leülök és dolgozom. Ha meg nem, akkor legalább jegyzetelek, fényképezek, hogy később felhasználhassam.

A Rögzített mozgás címen megjelent negyedik köteted verseiben nagyon gyakran egy-egy látványt rögzítesz: apró látványelemeket írsz le, mozgásokat, területeket szemrevételezel; mintha kiemelten fontos lenne a koncentrált figyelem, a tekintet irányítása, rögzítése. Tudatos ez a leltározói attitűd?

Korábban, a Rögzített mozgás kötetben ez valóban így volt, bár nem volt teljesen tudatos. Az új kötetben viszont, amely nagyjából készen van, próbálok egészen más irányba menni – ebben az érzelmekre koncentrálok.

Igen, a Rögzített mozgásban kifejezetten érdekes, mennyire hiányzik a másik, a szeretett társ képe, vagy a róla, hozzá szóló versek, míg a tervezett, ötödik kötetedben majdnem egy egész ciklus foglalkozik ezzel a témával…

Szerettem volna ezt az előző kötetekben is, de nem ment. Én nagyon visszafogott voltam ezen a téren minden eddigi korszakomban. Az első kötetem hangpróba, amelyben ugyan van egy-két szerelmes vers, de a legszemélyesebb, s eddigi legintimebb szerelmes versem kifejezetten rendelésre készült: mikor az Eötvös kollégiumba felvételiztem, elküldtem a verseimet is, s Géher István kérte, hogy írjak egy szonettet – így ez a vers, annak ellenére, hogy az egyik legintimebb szerelmes versem volt hosszú ideig, ugyanakkor hideg is, mert rendelésre készült.
A második és a harmadik kötetemben nem voltak jelen ezek a hangok: a második kötet, a Nehézkedés egy elég keserű, sötét kötet: akkor egy éven belül három rokonom is meghalt, s az elvesztésük nyomát ez a verseskönyv magán viseli. A Fény inkább a gondolkodásom útjait rögzíti, meg néhány látványt. A Rögzített mozgás idejére viszont megváltoztatott a szülés: egészen más időszakot, más dolgokat éltem meg. Miután az ember már ott feküdt egyszer a legmélyéig kitárva a szülőágyon, már nem zavarja annyira a kitárulkozás. Rájön, hogy még a két legnagyobb misztériumban, a szeretkezésben és a születésben sincsen semmi egyéni titok: a legközösebb tapasztalataink ezek.

Ebben a kötetben megírod a szülés élményét, a kórházat, az ott tapasztaltakat, de az egész ciklusnak operett lesz az alcíme. Miért igyekeztél evvel az alcímmel eltávolítani, s kicsit ironikussá tenni a szülés élményét?

Mert olyan volt a helyzet. Az ember mindig kiszolgáltatott a kórházi rendnek. Nem tudja, hogyan történnek majd a dolgok: egy teljesen ismeretlen helyzetben, közegben van. Másrészt a szülés élménye is egy új közegben helyez el. Mulatni szoktam rajta, hogy amikor valaki terhes, akkor életbe lép ‘a kismamák összeesküvése’, ahogy nevezni szoktam: egyszer csak mindenki erről kezd beszélni. Nem csupán megváltozik a megszokott élet normális ritmusa, hanem szinte a semmibe vész: mindenki erről és csakis erről beszél. A kórházban ugyanezt még sűrűbben, még telítettebb mértékben tapasztaltam meg: mintha más nem is lenne a világon – az eltávolítási kísérlet ennek szólt, mert ez abszurd: mintha egy más bolygóra kerülnél. Valahol ugyanakkor egyszerre volt felszabadító és felemelő, valamint vicces is az élmény. A második szülésnél már nem ezt tapasztaltam. De a kórházak is sokat változtak azóta.

A második, még csak készülő kötetben a szüléssel foglalkozó versek már más élményt rögzítenek…

Igen, az első esetben egy megszeppent és tudatlan ember került be a kórházba, másodszor már sokkal több volt az előzetes élményanyag, amelyre támaszkodhattam. Abból a szempontból szerettem kórházban lenni, hogy nagyon ritkán vagyok teljesen véletlenszerűen összeverődött emberek között.

A szüléssel sok más költőnő is foglalkozott már a magyar irodalomban. Hatottak rád ezek a versek?

Persze, természetesen, Rakovszky Zsuzsa például – az ő köteteit mindig kezem ügyében tartom – de Takács Zsuzsa és Balla Zsófia ilyen témájú versei is. Hatott rám ezen kívül Sylvia Plath – de csak jóval később, évekkel a saját versem után olvastam az ő rádióra írt szülészet-versét, a remek Three Voices-t, aminek a hatása közvetve, Rakovszky Nők egy kórteremből című versén keresztül jutott el hozzám. Plathoz egyébként is erős élmény fűz: amikor az első fiam születésére várva néhány napig benn feküdtem a kórházban, még mindig az ő néhány versének a fordításán dolgoztam a kórházi ágyon. Így próbáltam elterelni a gondolataimat a félelmeimről. Már voltaképpen csendben meg is indult a vajúdás, amikor még javában csiszolgattam a szöveget. Tulajdonképpen mindig így dolgozik az ember: tárgyszerűsíti a fájdalmait.

Tudatos döntés van-e a mögött, hogy tipikusan női témákat is előszeretettel dolgoztál fel a Rögzített mozgás verseiben? Szóba kerül itt a szülés, a takarítás, a mosogatás, a gyerek sétáltatása, a játszótéri órák…

Most már nem tenném ezt… Illetve tenném, de azt hiszem, volt abban egy adag elszántság is. A megfigyelés elszántsága. Ez nálam egyszerre tudatos és tanult. Az apám biológus, és kicsi koromban mindig mindenre felhívta a figyelmemet. Egy gyerek amúgy is megfigyel, de nem olyan fókuszáltan. Az ismeretanyag, amit a növényekről, az erdőről, a kertről tudok – nem ismerem úgy a növényeket, ahogyan ismernem kellene, de akkor a latin nevüket is tudtam, s hosszan tudtam beszélni róluk -, a megfigyelésnek ez a fontossága, a mikroszkópon keresztüli vizsgálatok, vagy a fényképelőhívás, mint élmény, szintén köthető a gyermekkoromhoz, édesapámhoz is. Neki is ilyen éles megfigyeléseken edzett szeme van. Azt mondta, azért is lett biológus, mert a nyelvész apja neki nem tudta megmondani, hogy ez vagy az a növény mi, és mit tud. Engem is ez a figyelem jellemez – és most ugyanígy vagyunk egymással a fiammal: kölcsönösen tanítjuk egymást. Egy nappal ezelőtt a napsütésben az asztalon felejtett tányérok a fényben elképesztően szép mintázatot vetítettek a terítőre, és amit ő felfedezett, s nekem megmutatott, azt én további játékra használtam fel. Az üvegtányérnak a közepe vastagabb volt, ott volt egy fényfolt, körben pedig, ahol recés a széle, fényszoknyája volt. Mozgattuk a tányért és kergetőztünk a fényangyallal, ahogy elneveztük. A fénymodulátorokat, a moduláció jelenségét a képzőművészektől tanultam, s most ezt adtam tovább a fiamnak. A gyermeki nézés megtartása tehát részben családi örökség is; apámnak, érdekes, kedvenc verse ez az Áprily Lajos vers, az Ámulni még: „Ámulni még, ameddig még lehet, / amíg a szíved jó ütemre dobban, / megőrizni a táguló szemet, / mellyel csodálkoztál gyermekkorodban.”

Az effajta gyermeki nézés valamiképpen a verseidnek is sajátja. Az egyik oldalról szinte megszemélyesíted a növényeket, leírsz egy bogánccsal teli mezőt, mint hadsereget, a másik oldalról pedig esetenként a versed beszélője is a növényi létre törekszik: annak tiszta ürességébe, létben ringatózására. Mennyire tudatos nálad a két létszféra egymáshoz közelítése, minden élő azonos értéken kezelése?

Apám mondta a kultúrnövényekről, hogy azért az a rengeteg nemesítés nekik mégiscsak nagyon jó, mert eluralták a földet. Vannak viszont másfajta agresszív növények is. Apám egyik tanítványa nevezte el ezeket özönnövényeknek, s apám ment a kamerával, mentem vele terepre, amikor feltérképezte az út menti gazokat, özönnövényeket, melyek egyik évben teljesen hiányoznak, egy következőben viszont egyszer csak tömegével jelennek meg. Erre nyilván ezért figyelek hangsúlyosabban. A bogáncsos vers, amit említesz (az a címe, hogy Ökörfarkkórók) az özönnövények egymással folytatott harcáról szól. Erre egy utazás során figyeltem fel, és utólag fel is hívtam édesapámat, és beolvastam a verset a telefonba, hogy nincs-e benne valami növénytani tévedés. A konkrét élmény azonban nem lett volna elég – a vers ugyanis a Thistles című Ted Hughes-versnek ha nem is átirata, de mindenképpen rokona, kicsit továbbírása is, az ő képéből indul ki. Az egyetemen és a fordítás során megismert kortárs brit költészet felszabadította bennem a természetbúvárt, hiszen boldogan láttam, hogy igenis le lehet írni pontosan egy-egy természeti képet, jelenséget, úgy, hogy egyben mitikus is legyen, ahogy ezt számtalan példa mutatja Hughestól Seamus Heaneyn át mondjuk Lavinia Greenlaw-ig. Manapság szinte már végletekig feszítették ezt az irányzatot – érdemes volna megszámolni, hogy hányan írtak, mondjuk, a borzokról vagy a röntgenképekről… Persze a magyar költészetben is jelen van ez a látásmód, az evidens Szabó Lőrincen kívül (akinek szintén van egy nagyon hasonló Szamártövis című verse) az angolos iskolán edzett Mesterházi Móninál például, de a növényimádó Hajnal Annánál is, vagy Nemes Nagy Ágnesnél, mondjuk a Paradicsomkert című versben, vagy Lator László egész költészetében. A magyaroknál azonban a leírás ritkán olyan hangsúlyosan és szándékoltan konkrét, mint a briteknél. A másik versben, amit mondtál, a Téli naplóban a hibiszkusz, mint motívum, Mesterházi Mónikától is eredhet – már maga a versben szereplő növény is az ő ajándéka volt.

Úgy érzem, hogy ezek nem csak a motívum szintjén jelennek meg a verseidben, hanem ez a törekvés jellemzője a versvilágodnak, a látásmódodnak… Mintha az élet egésze egységet alkotna, s próbálnád az élőket egy szintre helyezni…

Inkább a létezőket. Érdekes, amit mondasz, s gondolkodom is rajta, hogy vajon egy szintre helyezem-e az élőket és a létezőket. Mert én egyébként utálom a megszemélyesítést…

…pedig alkalmazni alkalmazod…

…pedig elméletileg én ezt nagyon utálom – kivéve mondjuk Gerald Durellnél, ahol nagyon szeretem. Egyébként van bennem egyfajta tisztelet a létezők iránt, s valahogy úgy gondolom, hogy egy kő legfeljebb szenvedésében hasonlíthat az emberre, ahogyan Weöres Sándor írja: „Szólt a szikla: / soha el nem rejtelek! / […] ó, szólt a szikla: / soha el nem rejtelek! / Rejtőzködnöm nem lehet. Szólt a szikla megindulok, / eltiporlak, tágulj tőlem, / megindulok, eltiporlak, / tágulj tőlem, szólt a szikla. […] Szólt a szikla: / Én is égek, szenvedek!” Tehát van szenvedés az élettelen dolgokban is. De mégsem érzem a képeimet megszemélyesítésnek – inkább hasonlatok. Weöres Sándor egyébként is nagyon nagy hatással van most rám, az új kötetre az ő hatása jellemző. De a Rögzített mozgásra inkább Szabó Lőrinc költészete hatott. Akkor készültem a doktori dolgozatomra, s gyűjtöttem az anyagokat…

…igen, ő is alkalmazta ezt a módszert, hogy egy-egy tapasztalatot azonnal verssé formál…

Jót nevettünk múltkoriban az egyik versén, a Vasárnapon, ahol a „pénzt adnak érte” volt az indok az írásra. Nem tudom leválasztani, hogy vajon előbb tanultam-e meg a világnak ezt a fajta látásmódját, vagy ezt a verssel együtt szívtam magamba, mert apám sok Szabó Lőrinc verset olvasott nekem, ahogy én is Gábrisnak már egészen kicsi korától – még a Tücsökzene nem annyira ritmikus, bonyolult verseit is szívesen fogadja el, mert a kötetet Würtz Ádám rajzai kísérik. A rajzok miatt fogadja el a verset is. Nehéz elválasztanom azt, hogy mi hol kezdődött. Persze aztán később nagyon sokat foglalkoztam Szabó Lőrinccel, szinte mindent elolvastam tőle, leveleket, jegyzeteket, ami fellelhető. Elég ellenszenves is tud lenni ez a fajta látásmód: Lipták Gábor, a Balatonfüredi Fordítóház egykori gazdája írja le például, hogy egyszer megcsípte a száját egy darázs, és éppen mentek, hogy megnézze őt az orvos, s közben Szabó Lőrinc izgatottan érdeklődött tőle, hogy „Mit érzel? Fulladsz már?”, s ő úgy érezte magát, mintha csak egy megfigyelés tárgyaként lenne jelen a szituációban. Van egy másik verse Szabó Lőrincnek, a Lecke, amikor a gyíkot nézi egyszerre borzadva és csodálva, hogyan nyeli a legyet. Mintha azt is írta volna Lipták, hogy éppen így nézte őt ekkor Szabó Lőrinc.

Neked is van egy versed, amikor azt írod le, ahogyan egy madár elfogyaszt, széttép egy gilisztát… Vagy amikor Szabó Lőrinc írja a szerkesztőségi íróasztalban felejtett egérfogóban megtalált egércsontvázról a versét – ennek párja lehetne a Te Itt élők jártak című versed, mely egy nappal karácsony előtt ír le egy sétát, melynek során a beszélő rátalál egy elgázolt macskatetemre…

Igen, izgat a világ. Tényleg úgy néztem meg ezt a macskát, olyan aprólékos figyelemmel, amilyet Szabó Lőrincnél tapasztaltam. Borzasztó volt, de egyben nagyon érdekes. Persze, amikor ezt az ember magára akarja vonatkoztatni, akkor nem megy olyan könnyen. Előkészültem erre a második szülésnél – bevittem a jegyzetfüzetet, bevittem a tollat, felfeküdtem az ágyra és odatettem magam mellé a tollat és a füzetet, hogy én most leírom, le kell írnom, amit érzek. Aztán olyan viharos volt az élmény, hogy nem tudtam persze leírni belőle semmit – de a füzet és a toll ott volt. Én készültem. Az elsőnél nem készültem fel ennyire. A módszert egészen biztosan Szabó Lőrinctől tanultam, aki a szívtrombózisát írta le így. Nem tudom, mennyire használható egy-egy ilyen anyag, mert nem vagyunk orvosok, a költő nem orvos… hát, boncmester, bizonyos szempontból, de akkor is az élet érdekli, az, ami mozog, ami visz benne.

Talán ez a figyelem annyiban megegyezik a gyermeki látásmóddal, hogy alkalmazod a megfigyelésben, a tapasztalatok leírásában is, nem csak, mint témát, hanem mint versformáló erőt is. Az olvasónak ugyanakkor úgy tűnik, hogy a pillantás tisztasága és a pillanat boldogsága mögött mindig ott húzódik a mérhetetlen szenvedés belátása, tapasztalata: hogy éppen attól tud felhőtlennek tűnő lenni egy-egy vers beszélőjének hangja, mert a boldogságot az elmúlás horizontján méri.

Ez nagyon Szabó Lőrinc lesz megint: van egy Szfinx-verse, Sivatagban a címe – s a benne leírtakat a gyerek is nagyon jól tudja; nem érti, de tudja -, ezt idéztem Gábrisnak is nemrégiben. „Egy perc örömöd többet ér, mint a Föld minden szenvedése”. (A megírás élményét elmondja az Egy marék Líbia című esszéjében is, ahol azt állítja, tényleg ott és akkor, a sivatagban sugallta a Szfinx ezt a két sort, amit Szabó Lőrinc „rémületes tudásnak” nevez. Számomra inkább megnyugtató, mint riasztó.)
A gyermek figyelme persze mindig kapkodás is: hol ide fut, hol oda, nagyon intenzíven lát, de semmire sem figyel folyamatosan – talán éppen ezért tud annyira örülni. De Gábris fiam már háromévesen kijelentette, hogy rosszul teremtette az Isten a világot, mert ott van benne a halál. Irtózatosan izgatja, hogy miért kell mindennek véget érnie. Talán ez is az oka, hogy én is egyre inkább a Weöres Sándor-féle versértés felé fordulok: Szabó Lőrinc inkább a partikuláris dolgokra figyelt, s ezek leírásával törődött, pusztán magában a leírásban találva örömöt – ami kicsit persze önző dolog is. Ami már egyik olvasatban felnőttebb, más olvasatban viszont éppen hogy gyermekibb, a csecsemői lét legalján megbújó lét sajátja, az a Weöres Sándori figyelem: A negyedik szimfóniában (Háromrészes ének) írja meg ezt talán a legplasztikusabban: „Kereplőként űzöd körbe magad, / rab vagy, de keserved álma szabad / s igazad az álom, a röpke! / A szikla, ha rávésed jajodat, / többé nem szikla: élő te-magad / s föllibben a fellegekbe! // Kinyílik a táj, / lehunyódik a táj – / az üresség öntözi szélét! / Sugarak izzó füzére alatt / meglelheted százszor sírodat, / mégsem lelhetsz soha békét. // Az élettelen avar is röpül. / Ne hidd, hogy a rögben alhass. / Szél körme kapar a sír körül, / és vallat a fény, a hatalmas. // Te vagy a vadász és te vagy a vad / s a pálya is, minden te magad / – madárka sír, madárka örül – / piros gerendák közül kidagadva / tág szemmel nézel magadra.” Most egyre inkább azt gondolom, hogy felül kell emelkednem a partikuláris dolgokon, s az egésznek az áramlatát tükrözni vissza… Most már tudom, hogy miért beszél Weöres Sándor istenekről. Én is egyre inkább úgy gondolom, hogy az érzelmeknek, az indulatoknak is arca van, hogy a világ igenis istenek és démonok játszótere… ezeket persze sokkal nehezebb megírni.

De persze a Rögzített mozgás leírásaiban sem csupán a leírás volt a vers tétje, hanem sokkal mélyebb tapasztalatokat képesek közvetíteni… Voltak kísérleteid is – például arra, hogy a forgalmat hasonlatok formáiba foglald…

Igen, ez is, s a női tematika is kísérlet volt – a kísérletezés része. A Március című mosogatásos versem sem a mosogatásról szólt, sokkal inkább a fénymodulátorokat igyekeztem leírni a konyhában. Ennek az egyszeriségét, csak akkor és csak ott létét. (Egyébként – csak egy vicces tény – a kötet honoráriumából, azt hiszem, éppen elég volt rá, vásároltunk egy mosogatógépet…) A szülés-vers sem elsősorban a szülésről szólt. Női tematika lenne, ha a csecsemő-létről, erről az animális, egyszerre tökéletes és rémületes, tejszagú izéről tudnék írni – többször is kijelentettem, nyilvánosan is, hogy meg kellene írni, de ehhez le kéne jegyzetelni a mindennapok történéseit, és nem biztos, hogy ezt valaha valóban meg is teszem majd. Most éppen az foglalkoztat, hogy a korábbi kötetekben már kimunkált leírásokat hogyan leszek képes átemelni ennek az új tapasztalatnak a megformálásába, amelyet a weöresi csecsemő-figyelem versekbe gyúrása jelentene. Mert ez már egy más nézés, más tekintet. Sőt, igazából már nem is nézés, hanem mintegy testi megtapasztalása az életnek és a léleknek. Belső érzékelés.

Az új kötetedben egy egész ciklust szentelsz az általad tisztelt alkotóknak. Kik azok, akik hatottak, hatnak rád a már említetteken kívül?

Mindenki. Mindenki hat rám, akit olvasok (most éppen Orbán Ottót, újra meg újra), s már nem is bánom, hogy így van. Csak most már nem a képeik vagy a stílusuk, hanem inkább a dinamizmusuk ragad meg. Jó dolog megérteni a másikat, belehelyezkedni az általa alkotott világba. Nagyon nehéz volt ez olyan költők esetében, akik nem támaszkodnak másokra, hanem autonóm, zárt versvilágot építettek fel – ilyen volt például Simon Balázs, vagy ilyen Schein Gábor is, s mindkettejük megértésének hozadéka volt az is, hogy hatottak, hatnak a verseimre. Szét tudnám ezt szálazni, de egy idő után ez már felesleges is. Van versem, amelyikről én érzem, hogy kinek a hatását tükrözi, míg ő maga a vers olvastán nem ismeri fel ezt a hatást. De kortársaim közül említhetem még G. István Lászlót is, az ő Merülő szonettjeit, vagy a hamarosan megjelenő új kötetét.
A korábbi generációk közül mindenképpen hatott rám Géher István és Lator László. Géher Istvántól tanultam a verseket ‘szerelni’, a rímeket, a formát, a megmunkálást; Latornál másról volt szó, ott hangsúlyosabb volt a játék – persze ő is segített, ebben is, de benne a mesélés vágya erősebb volt, mint a tanításé. Ők az egyetem alatt tanítottak, az Eötvös Collegiumban.

Saját verseket nem akartál még angolra fordítani?

Nem megy. Próbáltam, de nem az lesz belőle, amit akarok; idétlen lesz. Olvastam már fel ilyen fordításokat, de jobban szeretem, ha más is hozzányúl a vershez, s költőivé, az én fordításomnál költőibbé teszi. Clare Pollard fordított engem az én nyersfordításomból úgy, hogy elmondtam, mikre figyeljen – ez nagyon jól sikerült. Őt én is fordítottam.
Régente azt hittem, hogy ez a kölcsönösség a fordításban valamiféle tiszteletadási gesztus, de egyáltalán nem; inkább nagyon hasznos, mert amíg elkészül egy-egy fordítás, a költővel való beszélgetések során belehelyezkedsz a nézőpontjába, a világszemléletébe, s így sokkal egyszerűbb jól megértened a verseit. A versvilágokba való belehelyezkedés során az ember ráhangolódik a másikra, s ez kölcsönös szokott lenni – ez nagyon-nagyon izgalmas. Az ő verseit is fordítás közben szerettem meg nagyon. Volt olyan költő, hogy elkezdtem fordítani, mert milyen jó, s fordítás közben derült ki, hogy nem az. Ott jobban látszanak a csúsztatások, s ami kecsesen néz ki kívülről, belülről nem biztos, hogy annyira összerakott.

Engedj meg még egyetlen, utolsó kérdést: mikor jelenik meg az ötödik, Elhagy című köteted?

Még dolgozom rajta, s ez inkább a kiadótól függ. Remélem, hogy még az idén megjelenhet.