– Miért döntöttek a kitelepedés mellett?Ez a szüleim döntése volt, nem az enyém, de részben nyilván a mi érdekünkben történt. 1986-87-ben egyre reménytelennek látszott a helyzet: az ablakunk alatt Adrian Păunescu-rajongók vonultak nacionalista és soviniszta jelszavakat kántálva (koncertre mentek); az iskolámban minden tablót eltávolítottak és a folyosók megteltek zászlókkal meg Ceauşescu-transzparensekkel, és minden óra azzal kezdődött, hogy el kellett énekelnünk a himnusz mind a hét szakaszát. A fokozódó feszültségben édesapám komolyan tartott egy pogromtól – ami aztán később részben meg is történt, Marosvásárhelyen. A döntés másik oka viszont az volt, hogy mindkét nagybátyám családostól Budapesten élt (akkor már évtizedek óta).

Miként élte meg az elszakadást Erdélytől? Az áttelepülés során milyen nehézségekbe ütköztek?

A szüleim túlságosan is megkíméltek mindentől, úgyhogy én jóformán semmi problémáról nem értesültem, csak utólag. A lakásunkat az államnak kellett elkótyavetyélniük, minden egyes tárgyról aprólékos listát kellett írniuk, de ez mind a szüleim dolga volt, én akkoriban főleg a nagymamámnál laktam és tanultam a felvételire. Nem tudom, jól tették-e, hogy ennyire megkíméltek a nehézségektől – akkoriban mindenesetre nagyon megkönnyítették számomra a tanulást és a hétköznapokat, különösen, hogy 1987-ben, a kitelepedésünk évében, éppen családunk tartópillérét, Szabó T. Attila nyelvészt gyászolta a család. Amikor nagyapámat hirtelen elvesztettem, akkor tudtam meg, hogy nemcsak csodáltam és tiszteltem őt, hanem nagyon szerettem is. Nehéz volt feldolgozni, hogy egyszeriben egy egész korszak megszűnt: az ő küzdelmesen elszánt élete, és az én gyerekkorom.

Az itteni beilleszkedés során milyen lehetőségek közül választhattak? A kitelepedést követően hogyan alakult az élete, hogyan sikerült beilleszkednie az új környezetbe?

Két hónapnyi átmeneti budapesti tartózkodás után azért mentük éppen Szombathelyre, mert édesapám az ottani főiskolán kapott tanári állást. Nekem egy féléves gimnáziumi anyagot kellett bepótolnom néhány hét alatt. Először mindannyian egy kollégiumi szobában laktunk, lakásunk nem volt, az összes ingóságunk egy raktárban állt – soha nem fogom elfelejteni, ahogy egyszer, amikor kimentünk megnézni, hogy minden megvan-e még, a rakásból előhalásztunk két furulyát, és a bútorhalom tetején koncertet rögtönöztünk apámmal és az öcsémmel. Azt jelentette ez akkor, hogy bárhol képesek vagyunk tanyát verni, hiszen együtt vagyunk és szeretjük egymást.

Jelentett-e ez változást az életszemléletében, életvitelében?

Igen, nagy változás volt, életem igazi fordulópontja. Kiszakadtam a múltamból, a megtartó közösségből, egész gyerekkoromból. Tizenöt eves voltam, tehát ez a pillanat egybeesett a kamaszkor törvényszerű belső viharaival is – mégis azt mondom, hogy a mi nemzedékünk, tehát a gimnazisták, könnyebben feldolgozták az áttelepedést, mint öt-hat évvel fiatalabb öcséink és húgaink, akik még gyerekek voltak, tehát nem lehettek annyira tisztában önmagukkal. Én akkor már tudtam, ki vagyok, azt is, hogy ki akarok lenni, és az a tény, hogy eleinte bizony eléggé kilógtam az új osztályközösségből elszánt irodalomrajongásommal, csak megerősített a szándékaimban. Kivételes szerencse, hogy alig egy évvel később rátaláltam a mostani férjemre, a szintén erdélyi Dragomán Györgyre, akivel szinte minden gyerekkori élményünk megegyezett, ráadásul már akkor is mindketten írók akartunk lenni. A legjobb barátnőm is erdélyi. Mi hárman egy külön kis közösséget alkottunk, együtt jártunk koncertekre, kiállításokra. Velük vagy a családjukkal mindig otthon éreztem magam – és nagyon sokat voltunk együtt.

Nyitva hagyták-e a visszatérés kiskapuját vagy mindent felszámoltak Erdélyben?

Felszámoltunk mindent, de ott maradtak gyökérnek és háttérnek a nagymamák, akik aztán mindketten kijöttek Magyarországra, de csak meghalni – a lakásuk, a bútoraik, mindenük ott maradt. Amikor ők is meghaltak, sokáig nem akartam elfogadni, hogy nincsenek, és valahogy úgy gondoltam rájuk, mintha még mindig élnének, csak messze tőlem, Kolozsváron.

Hogyan alakult a kapcsolata Erdéllyel, milyen gyakran jár haza és milyen alkalmakkor, milyen a kapcsolata az otthoniakkal?

Az első, átmeneti éveket leszámítva nagyon ritkán mentem vissza Erdélybe, mert meg akartam őrizni mindent olyannak, amilyennek gyerekként láttam. Megrázó tapasztalat volt néhány év múlva Eötvös kollégista társaimmal, mintegy inkognitóban, magyarországiként ellátogatni gyerekkorom tájaira. Vannak tapasztalatok, amelyeket nem lehet megosztani még a legjobb barátainkkal sem, ha ők maguk egészen más közegben nőttek fel. Legutóbb néhány évvel ezelőtt, az osztálytalálkozómon voltam utoljára Kolozsváron. Akkor fogadtam el végleg, hogy a nagyszüleimet, és velük együtt a gyerekkoromat már nem láthatom viszont; de a megváltozott városban voltak azért még változatlan, régi jó emberek, kedves osztálytársak, megörült nekem nagyon szeretett osztályfőnöknőm, sőt, még a tanító nénimet is viszontláthattam. A helyükre kerültek a dolgok: elfogadtam, hogy felnőttem, és megörültem annak, hogy ha akarok, bármikor visszamehetek – igaz, már nem leszek otthon, de azért képes leszek még otthon érezni magam: a régiek figyelnek rám, a város pedig ismer és szeret, éppen úgy, ahogy én szeretem őt.

Sikerült-e új lakóhelyén baráti kapcsolatokat kialakítani?

Már Szombathelyen is voltak barátaim, de most Budapesten vertem tanyát, itt találtam rá, ha nem is egy közösségre, de számos olyan emberre, akivel jó lenni. Kevés közeli barátom van, hiszen az életemet szinte teljesen kitölti a családom: a fiam és a férjem; remélem azért, hogy a mostani, immár tíz-tizenkét éves barátságok még sokáig megmaradnak.

Ha rákérdeznek: hova valósi, mit szokott válaszolni?

Azt szoktam mondani, hogy kolozsvári vagyok.

Fontosnak tartja-e az erdélyiséget?

Már hogyne tartanám fontosnak! Hiszen életem felét töltöttem Kolozsváron, és még mindig abból élek, amit ott kaptam. Sokáig nem tudtam erről beszélni, és írni sem (kamaszkori, publikálatlan verseim nagyrésze Erdélyről szólt, de ezek sikerületlen darabok voltak); talán most kezd oldódni a görcs, és remélem, hogy hamarosan, ha nem is azonnal, meg tudom írni, amit szeretnék, versben vagy prózában. Addig is olvasom az erdélyi írókat, klasszikusokat főleg, de kortársakat is, és örülök minden szónak.

Mit jelent önnek a költészet? Mennyire tölti ki az életét?

Az írás életem középpontja. Mindig figyelek és rögzítek, még akkor is, ha éppen egy sort sem tudok leírni. Most a gyereknevelés tölti ki a legjobban az életemet, de közben fejben továbbra is dolgozom, és írok is, amikor csak lehet; most készült el az ötödik verseskötetem. Ebben sincsenek kimondottan erdélyi versek, de a szófűzésen és a formán szerintem nagyon is meglátszik az erdélyi hagyomány.