Könyvjelző 2006 január
http://www.alexandrakonyveshaz.hu/index.php?mod=konyvjelzo&id=211

Szabó T. Anna költő eddigi élete felét Erdélyben töltötte. 1987-ben jött át a Kolozsvárról, először Szombathelyre, végül Budapestre. Még Szombathelyen ismerkedett meg férjével, Dragomán György íróval, aki marosvásárhelyi.

– Otthon nem biztos, hogy találkoztunk volna – sorsszerű, hogy ők is éppen Szombathelyre költöztek. Az udvarlás időszakában mindennap írt nekem egy kis novellát, én meg verset neki – így neveltük egymást íróvá tizenhat év alatt, vad viták, mámoros beszélgetések és kemény munka árán. Mindig is írtam, úgyhogy tizenhat éves koromban már büszkén jegyezhettem fel kéziratos verseskönyvem egyik szövege fölé, hogy “A kétszázadik vers” – persze ezek közül az írások közül egy sem került be a későbbi köteteimbe. A szombathelyi gimnáziumban a zöld padot versekkel írtam tele, időnként frissítettem is, mint egy honlapot. Szinte ezzel honosítottam magam: Szilágyi Domokos, Székely János, Szécsi Margit és Pilinszky segített a világ megértésében. Aztán jött a Nemes Nagy Ágnes-korszak: kívülről megtanultam egy egész kötetét. Amikor angol-magyar szakos egyetemistaként ösztöndíjjal Amerikába utaztam, fejben vittem magammal a verseit.
– Kisfiatok, Gábris most hároméves.
– Megláttam őt az ultrahangon, és azt mondtam, ez a gyerek vagy Gergő, vagy Ábris! Gáborból végül is így lett Gábris. Szerencsére Gyurival még az Eötvös kollégiumi időkből megszoktuk, hogy alkalmazkodjunk a nem íráshoz való körülményekhez, és ez jól jött később, amikor az egyetem mellett én a második kötetemet, a Nehézkedést, ő az első regényét, A pusztítás könyvét írta egy pici és sötét Ó utcai lakásban, ahonnét – munka közben – volt, hogy napokig ki se dugtuk az orrunkat. Ma sincsen külön szobája egyikünknek sem, de mióta saját laptopunk van, a lakás szinte bármely pontján tábort ütünk a legvalószínűtlenebb időkben, és dolgozunk. Közben olyan helyzetek állnak elő, mint a múltkor, amikor Gyuri Beckett Watt című regényének egyik legkacifántosabb passzusát úgy fordította le, hogy Gábris közben egy sárga műanyag kalapáccsal püfölte a fejét, vagy amikor úgy hintáztattam a fiamat, hogy közben a csípőmre támasztottam a laptopot, fél kézzel gépeltem, és közben még különféle népdalokat is előadtam Gábris szórakoztatására. Na, de legalább végre megértettem Weöres kijelentését, hogy az ember egy idő után úgy kapcsolhatja ki-be az ihletét, mint egy zseblámpát: némileg már én is megtanultam gazdálkodni ezzel a különös energiával, úgyhogy már arra is fel vagyok készülve, ha a szomszéd vagy egy váratlan telefon megzavar: kifeszítem magamban a verset, mint valami kötelet, és úgy lépdelek át a kieső idő szakadékán, hogy később (jó esetben persze) ott tudom folytatni, ahol abbahagytam.
– Mindig sikerül?
– Nem vagyok még igazi kötéltáncos, de azért igyekszem. Mostanában inkább az a nyomasztó, hogy túl sokfelé kellene megfelelnünk, és a sok fordítás, cikkírás és más munka mellett kezd szétforgácsolódni az időnk. Ha egyszer valaki megnézné, hogy mi mindennel foglalkoztam egyszerre a kritikától a librettón át a doktori disszertációig, lenne dolga, hogy szétszálazza. De hát, ahogy mostanság vigasztalódni szoktam, “él így más is”. Régóta foglalkoztat, hogy írok egy esszét a költők és a pénzkereset kényszerének viszonyáról: engem is meglepett, hogy mennyi vers szól arról, hogy (amint Babits mondja) “oly szomorú, hogy perceim eladtam, / s időm bora idegen kádba száll”. Naponta rengeteg ötletet feljegyzek magamnak – tele vagyok tervekkel, drámacsírákat és novellákat, sőt sokszor hosszú körmondatokat álmodom, gyerekverseket írok, reneszánsz szonetteket fordítok, de egyre több fontos irodalmi munkát kell a lehető legrosszabbkor félbehagynom; évekkel előre tervezek, mert most, amíg a gyerekemnek-gyerekeimnek (közben megszületett a második fiú) szüksége van rám, nem tehetek mást. Mégis, minden frusztráció ellenére, azt hiszem, ez életem legteljesebb időszaka – bár egyre jobban érzem, hogy fogy az időm. Csak a kíváncsiságom töretlen.
– Mi az, ami hiányzik?

 
– A lazaság, a szabadság, a társasági élet. A családok növekedésével a baráti kapcsolatok is jócskán meglazultak, remélem, hogy csak átmenetileg. Egy generáció beírta magát az irodalomba, és most azon dolgozik, hogy benne is maradjon. Nagyon szeretek utazni, de legalább az elmúlt két évben volt benne részem bőven, jártam Bécsben, Dublinban, Amszterdamban, Medanában, és egy költői “utazó truppal” bejártuk kicsit Angliát. Az ilyesmit bármikor megismételném, emberileg is, irodalmilag is nagy élmény.
– Hogy telik egy napod?
– Elmondom, mondjuk, a tegnapit. Reggel kicsit kótyagosan keltem, mert éjjel felébredtem betakarni a kisfiamat, és még azon melegében befejeztem egy kutya nehéz versfordítást. Ez úgy felspannolt, hogy hajnalig nem tudtam visszaaludni, viszont írni sem, csak vergődtem és bosszankodtam. Fél kilenc tájban elvittem Gábrist a szomszédos óvodába. Aztán hazajöttem, és nekiültem megírni egy szösszenetnyi esszét egy Maupassant-regényről, de eltartott, mert közben vagy az elvégzendők hosszú listáját bámultam szorongva, vagy pedig boldog beszélgetésekbe bonyolódtam Gyurival, mert szokatlan öröm, hogy egy hete, mióta a fiunk pár órára nincs itthon, mienk a délelőtt. Délben hazahoztam a fiamat, játszottunk, olvastunk, és megírtam néhány régóta esedékes levelet.
– A tragikus sorsú költőnő, Sylvia Plath versfordításain még a szülés előtti órákban is dolgoztál, s a Rögzített mozgás című verseskötetedben számoltál be a szülés élményéről.
– Húsz és harminc közt mindig azt mondtam, hogy objektív verseket akarok írni, de az anyaság kaput nyitott a személyes felé – bár éppen a szülőszobában jön rá az ember, hogy még a legszemélyesebb élménye is mennyire közös mindenkiével. Eredetileg nem magamról, hanem a gyermekről akartam írni, de a pici csecsemőkort szavakkal nehéz megközelíteni, mert nincsen semmi más, csak a csodálkozó üres tekintet. A költő, a festő is így nézi a világot: mintha először látná. Az emberi érzelmek és ösztönök működéséről is sok mindent tanít a gyermek. Sosem gondoltam volna például, hogy ha nélküle lépek ki a házból, önző vagyok: az Elhagy című versben megírtam, hogy az egészen kicsi gyerek milyen kiszolgáltatott az anyjának – és mi mindannyian a másik embernek, hiszen naponta elhagyjuk egymást. Bizony, a gyermeki szeretet együtt jár az önzéssel: Ne menj el, mama, rám figyelj, velem foglalkozz! Amikor először olvastam fel ezt a verset, Nádasdy Ádám odajött, és azt mondta: Jó, jó, de azért el kell engedni azt a gyereket! Én meg csak mosolyogtam, mert éppen ő írta meg a legjobban az egyik versében, hogy milyen az, amikor az óvodában várakozó gyermek úgy érzi, végleg elhagyták.
– Mit akarsz elérni az írással?
– Rögzíteni akarok, felismerni, felfedezni. Állandó izgalom hajt, hogy megértsem a világ és az érzelmek működését. Szabatosan szeretnék fogalmazni, mert ezt láttam azoktól, akiktől érdemes tanulni, és tudom, hogy a jó versnek helye van a világban. Ahogy annak idején szellemi és érzelmi tompaság ellen a padra írtam fel a verseket, most is hordok magammal, zsebben vagy fejben, efféle “szent szövegeket”, mint régen az amuletteket volt szokás, hogy kivédjék a rontás vagy a halált. Nemrégiben, holmi térítői vagy pedagógiai buzgalomtól hajtva, össze is írtam tíz rövid, de annál intenzívebb szöveget kortárs (ezúttal női) költőktől, és most csak az alkalomra várok, hogy valahol, valami kellően vad és kalandos helyen – egy divatlapban, mondjuk – végre kedvem szerint beszélhessek róluk.

Szepesi Dóra