Lukács Laura interjúja (Heti Válasz 2007 március) Az interneten: http://www.hetivalasz.hu/cikk/0703/15369

Szabó T. Annával, a versformák világában otthonosan mozgó, a gondolati lírát magas fokon művelő fiatal költőnővel Elhagy című, 2006-ban megjelent, ötödik kötete kapcsán beszélgettünk.

Tizenhat évesen jött el Erdélyből, de gyerekkorának helyszínei, hangulata nincs jelen a verseiben. Inkább prózában dolgozná föl?

Vagy elbeszélő költeményben, ez régi tervem, és hagyománya is van: Szabó Magda a Szüretben írta meg háborús tapasztalatait, Nemes Nagy Ágnes a Mihályfalvi kalandban. Ez a kettő az én mintám. Nekem nincs háborús élményem, de a megrendülésem hasonló. Lírai verset csak rosszat tudtam írni róla. Erős félelemből jöttünk, teljesen új világba. Görcsösek voltunk, megszoktuk, hogy nem beszélhet az ember, csak a szeme villan, itt viszont nyíltan lehetett szidni a román diktatúrát. Vissza is kellene mennem, újra végigjárni a helyszíneket. Nem gyakran megyek; Kolozsvár nagyon átalakult.

Beszéljünk a kötet címéről. Nem véletlenül Elhagy a címe, ez a motívum több versben visszatér.

Az „elhagy” pillanata az, amikor rácsukom a gyerekre az ajtót, s ő kezd rájönni, hogy egyedül van. Megzökken a világa, sír, egész életét siratja. Mindenkit elhagytak, és mindenki elhagy mást: leválunk egymásról, nem lehetünk egyek. Az ember, ha felnő, leginkább akkor ébred rá, hogy egyedül van, amikor már tőle is függenek. Új lényeket hoztam a világra, akik majd egyedül lesznek; megrendített ez a felismerés. Valami búvópatak-tudatosság miatt ez a többi versbe is beúszott, sőt, kiterjedt az ember-isten kapcsolatra, de én nem az atya-fiú kapcsolatot, hanem az anya-fiú kapcsolatot néztem. Református lévén, az első fiam születéséig nem nagyon érdekelt a Mária-kultusz. Akkor viszont el kellett gondolkoznom azon, hogy miért is kérik áldozatul az embertől a fiát. Az atya odaadja, feláldozza, de az anyától kérni ezt – akiből örökre kiszakad, mégis vele marad a gyermek…! Ezzel azóta sem tudtam egészen megbékélni.

Sok „női” verse van: anyaságról, várandósságról, szerelemről. Mégis el tudja kerülni a tömény, fülledt nőiség buktatóit.

Írás közben nem szabad erre gondolni, csak amikor már szerkesztem. Azelőtt szemérmesebb voltam, de a szülés annyira kiszolgáltatott helyzet, és közben annyira megváltozik az ember teste, hogy akár már írhat is róla – azt hiszem, nem fogok többet. Most volt életemnek az a pillanata, amikor tudtam ilyesmiről írni. Magamról is sokat tanultam, hisz naponta megélem, ahogy két önzés, az anyáé és a gyermeké összecsap. Mondhatnám, én az anyaságban tapasztaltam meg legjobban sok általános emberi dolgot. Megírtam egy versben, hogy a csúcson állok: a szüleim még élnek, a gyermekeim még kicsik, úgy érzem, két oldalról védve vagyok, de nem sokáig. Ha elszakad a lánc, én leszek a peremen.

Legizgalmasabb versei tágabb összefüggésbe helyezik a nőiséget, az anyaságot: kultúrák, hitek, vallások nőalakjai – Püthia, Mária, Magdolna –emelik el a konkrét testi-anyagi valóságtól.

A szülés és a születés mitikus, de nem kizárólag női dolog; hiszen mindannyian születünk. Ma sok kiváló költőnőnk foglalkozik a „női” témával – nemcsak a szerelem, hanem a test vonatkozásaival is, néha szélsőséges formában, jól, rosszul, szépen, csúnyán, de nem baj, sőt, nagyon kell ez a személyesség, szükség van rá, mert sokáig nem volt. Ugyanakkor nekem néha még a sajátom is kicsit „sok”, például amikor leírom a várandós női test átalakulását. Újra kell tanulnom elfogadni azt, ami abban a pillanatban természetes volt, de azóta eltávolodtam tőle. Igaz, mitikussá van emelve: mert nem elég magunkról beszélni, hanem látnunk kell, hogy csak részei vagyunk az egésznek. Erre tanít kötetem két titkos ihletője, Weöres Sándor és Shakespeare is.

Ha születés meg anyaság, akkor öregség, halál, pusztulás. Hogy állhat ilyen közel egy fiatal emberhez a múlandóság?

Már húszévesen is foglalkoztatott. Nem a saját, személyes öregségem, hanem az, amiről Füst Milán verse, az Öregség szól, s benne az öklét rázó, égre kiabáló görög átkozódása, „hogy így meg kell az embernek öregedni”. Teljesen mindegy, mennyi idős vagyok, foglalkoztat, hogy miért van így. Miért kell elvenni az embertől azt, ami egyszer adatott?

A szerepversek – egy aktmodell vagy egy újszülött – nézőpontváltásaival az önmaga köldökét bámuló, végletesen szubjektív költészet csapdáját kerüli el?

Ez alkati kérdés. Engem nagyon beszippantanak a dolgok. Nem mindegy, hogy részt veszek-e az eseményekben, vagy csak szemlélem őket. Ahhoz, hogy írjak valamiről, hátra kell lépnem, én mégis állandóan úgy érzem, beránt magába, akármihez nyúlok. Ebben a könyvben sok tanulságot vontam le – önzésről, szeretetről, elfogadásról – és ehhez távolság kell. Mégis személyes kötet lett, kicsit féltem is kiadni a kezemből; korábban objektív költőnek gondoltam magam.

Létezik „objektív költészet”? Különben is, miből lesz a vers?

Jó kérdés. Mindjárt rávágom, hogy látványból, pedig eleinte érzésből írtam. Érzékeny vagyok mindenféle látványra, amiből úgy lesz objektivitás, hogy le kell írni. Ezt persze sokféleképpen értelmezhetik az olvasók, beleérezhetnek olyat, amire a költő nem is gondolt, pedig benne van.

Szereti a formai kötöttségeket. A rím, a lüktetés, a megformáltság mintha erőfeszítés nélkül keletkezne. Könnyen ír?

Nem írok könnyen. Sokszor előre megvan a téma, de formátlan, aztán egyszer csak kiad egy – legtöbbször jambikus – formát, és akkor kész a vers: elkezdem hallani. Segítőm, mankóm, de börtönöm is ez, nem tudok másképp írni. Ugyanakkor nincs vers forma nélkül: a legszabadabb vers is, ha jó, formában van írva, belső rímekkel, gondolatpárhuzamokkal. Gyerekkorom óta belekerült a forma a fülembe, édesapám rengeteg verset olvasott, mondott nekem. Áprily, Szabó Lőrinc, Petőfi, Arany gyerekkori barátaim voltak.

Az érzékelés, az érzékek fontos szerepet játszanak – egyébként erősen intellektuális – verseiben.

Nekem a látvány és a bőr – két egészen különböző dolog – a legfontosabb. A látvány a távolságtartás, a hozzáérés a megtapasztalás. Értés és érintés, a két szó hasonlít egymásra, és ez fontos: igazán megérteni valamit akkor tudunk, akkor azonosulunk vele, ha már megérintettük. Először van a látás, aztán az érintés, vagyis a megértés. Így hittem, de a gyerekek születése felrobbantotta ezt az elképzelést. A gyereknél ugyanis elválaszthatatlan a kettő, sőt, elsődleges a tapintás. Nem lehet hátralépve szemlélődni, nem lehet távolságot tartani egy gyerektől. Az állandó reflexió pedig igény, és egyben kényszer; maga a versírás is reflexió. Vers csakis szellemi erőfeszítésből születhet; az ember szellemileg dolgozza föl az érzéki tapasztalatokat, ebből adódik a kettősség.

A kor nem kedvez a poézisnek. Van értelme ma verset írni?

Mindig van értelme, amíg akad, akit érdekel. Jó érzés, ha olvassák az embert. És azt hiszem, egyik kor sem kedvezett jobban a költészetnek, legfeljebb ma más fórumokon, például az Interneten írnak – rengeteget! – az emberek. Talán csak a reklám hiányzik, mert ha mégis van – például Zoób Kati vagy egy tévéműsor ajánlja a verset –, akkor azonnal megnő az érdeklődés iránta. Vagy nézzük csak azt, hogy manapság mindenki fotózik. A fénykép kiszakít az időből egy pillanatot, kimerevíti, amit utána lehet nézni, gondolkodni rajta. Vagyis épp olyan, mint a vers.

Nem tűnhet-e anakronisztikusnak az Elhagy költészete egy olyan világban, amelyet elsősorban a piszkos dolgok, a politikai aktualitások, a fogyasztás érdekel?

Nem hinném anakronisztikusnak. Én is írtam laptopról, villamosról, metróról, csupa élő, létező dologról. Ami pedig a piszkos dolgokat illeti, azok múlandóak. Én azt akarom látni a világban, ami mindig lesz, mindig volt. Nem akarok olyan aktualitást beengedni a versbe, ami miatt öt év múlva lábjegyzet kell az olvasásához. Mást tanultam a mestereimtől, klasszikus magyar költőktől, máson nőttem föl. Vannak persze aktualitások, amelyekről azért nem tud írni az ember, mert érinti őt. Ilyen például az én erdélyiségem. Politikáról sem tudok írni: nem hiszek a közérdekű költészetben. Kezd igényem lenni rá, hogy a saját életemet is összefüggéseiben lássam, de ezt mitikusan, nem pedig aktuálisan képzelem el.