Balla Zsófia mer és tud nagy költő lenni. Egy olyan korban, ahol divat a mellébeszélés, a túlhajtott játékosság, a kifújt tojásokkal való zsonglőrködés, ő meri vállalni a komolyságot, azt a felelősséget, amelyet a szavak törékeny héja alatt súlyosodó tartalom megőrzése, egybetartása jelent. Ha súlya van, magasabbra száll a labda.
Mutatvány életre-halálra. A versek súlyát háborúk, üldöztetés, vesztett haza, személyes tragédiák adják, az elbagatellizálhatatlan történelem. „Nyelve vagyok minden lázadónak/ és minden lehajtott fejnek” mondja egy korai versében. Ez a költészet nem politikai, hanem morális természetű: nem a múlandó földi hatalmakat ostorozza, hanem felmutatja, ami történt. Számot ad és számon kér, Isten és ember előtt. Még alázatában is felemeli a fejét, még hallgatása is beszédes: „Úgy hallgass: lovasok, falak/ a csendtől tántorogjanak.”
Ez az indulat, ez a visszafogott, de mégis erőteljes hang a jellemzője Balla Zsófia költészetének, ez a személyes és forró, kőkeményre kalapált ritmus, a dallam ugratói, a képalkotás váratlanul izgalmas, de mindig következetes logikája. Minden ízében modern klasszikus verseket ír, elvéthetetlen biztonsággal.
Nem panaszkodik: felmutat. De a felmutatás gesztusa egyben a szembeszegülésé is: „az élőlények rengeteg/ erővel a halál szavába vágnak”. Ez is mintha valami nagyobb, felfoghatatlan rend része lenne: a veszteség után a puszta túlélés is irgalom. Az életösztön kegyelme. Balla Zsófia versvilágában Isten, igazság, szabadság, idő, születés és halál visszatérő, tehát nagyon is létező fogalmak, viszonyítási pontok. És a szerelem is, persze, a „nem-lét apró ütése”, a ritmus, a tánc, a belefeledkezés a másvilágba. Őnála a szenvedés is szenvedélyes és a szenvedély is szenvedés.
Komor univerzum ez, de nem sötét. Balla Zsófia a világ teljességét és szépségét is felmutatja, de az elmúlás és a fájdalom kontrasztjaival. Megváltható-e a világ? És ha igen, miért csakis a halál által születhet újjá? Minek ez a rengeteg törekvés, az anyag mohó igyekezete? És megválaszolhatóak-e a kérdéseink egyáltalán?
Versben biztosan. A kijelentések itt nem tolakodó állítások, hanem evidenciák. Balla Zsófia sorai rögtön leülepednek az olvasó emlékezetében: „Ahogyan élek, az a hazám”. „Az igazság érik, mint a bor, nehéz.” „Csak aki hull, az ismeri helyét.” „Egyedül nincsen út, csak örvény.” „Máslét világlik át a tarka lángon”. A jó vers maga is megváltás.