Megjelent a Műhely folyóiratban.

„Ha nem lakna lélek vagy elme,
ha nem szaggatna annyi kétség,
ha nem várnám mindig hiába
a bizonyosság illetését -”
(Ha tudhatnám)

Lator László kötészetének legelemibb mozgatója a vágy. Azt is mondhatnám: a megbizonyosodás vágya – de ez a bizonyosság mindenképpen más természetű, mint az érzékekkel megtapasztalható tények: inkább az érzékfölötti sugallatok végső, mindent egybelobbantó bizonyossága. Az érzékek evilági öröme ugyanis sohasem volt kétséges a számára: verseinek anyaga tele van az érzékek (főként a szem, a szaglás és a bőr) biztos gyönyörűségével. Ettől olyan mozgalmasan feszültek a versei: az érzékelő alannyal az érzékein át mindig történik valami, akárcsak az érzékelt világgal – még a mozdulatlan látványok is izgatott történéseket hordoznak, mert az élet árama villódzik bennük: „a fák belülről izzanak” (Szél), „fel-le mozdul, árad, megáll / sugaras szálain a táj” (Hajnali vázlat).
Az örömmel és a vággyal mégis gyakran szembeszegül az undor, a „hevenyén” behabzsolt világ rothadt fonákja, amelynek rettenetét ez az egyébként vágyra ajzott költői alkat korán megtapasztalhatta. Legélesebben a Háborús töredék mutatja ezt a reménytelen állapotot, ahogy a „gyötrelmes tudat” valami örökké biztosat keres a múlékony érzékelések között, de a teljességében megragadni vágyott egész újra meg újra szétesik – hiába a tenyér gyermeki öröme, a „homokkal játszó kisgyerek” kezében a világ szemenként „szétpereg”, és ez ellen a vágy bevett módszerével már nem lehet védekezni.
Ebben a versben vélem megtalálni Lator egyik visszatérő rémlátomásának forrását: a vékony homok alól kibukó, rothadásukban iszonyatos háborús halottakat. Az ő még emberformájú, de már értelem nélküli arcuk a hasonlóképpen kiürült szellemekkel együtt kísért később az álomszövegekben, és jelképpé nőve az Aszály és a Sárangyal című versekben, hiszen „Akármerre nézek, / jelkép már minden, egyfelé mutat” (Tilalomfa), mégpedig a biztos kudarc felé. Ezekben a versekben megmutatkozik a lét alatti lét tagolatlan arca, a „megnyomott, otromba fej” (Aszály), az „elvadult, fonák sarjadás” (Sárangyal), amely mozdul ugyan néha, de nem a vágy mozgatja már, csak a vágy öntudatlan emlékének tehetetlenségi nyomatéka, amint az élet valami végső szikráját „fel nem adva mégsem”, előnyomakodik a cserepesre száradt világból. Ennek a természetellenes tükör-lénynek, ennek a „célszerűtlen”, mert magától semmit nem cselekvő és semmit sem akaró, tűzből, földből, levegőből készült Gólemnek mitikus erejű ellentéte a valódi, de valódiságában is felfoghatatlan erejű, sokanyagú vegetatív tenyészet, a „virágörvény a földmeleg / termékeny katlanaiból” (Múlékony fészkeiden át), amelynek egyetlen célja, egyetlen vágya van csak: élni – és soha nem kérdezni rá az élet értelmére.
Lator nemzedéke látta a háborút, és nincs kétsége afelől, hogy az emberként megtapasztalható világ sokféle gyönyöre végül egynemű rettenetté csupaszodhat bármelyik pillanatban. Ez a tudás teszi Lator, Nemes Nagy, Székely Magda, Beney Zsuzsa vagy Szabó Magda költészetét olyan maradandóan tisztává és kicsiszolttá. A túlélők nem fogadhatják önfeledten az életet, semmi sem magától értetődő többé – a pusztulás előterében és erőterében a teremtés értelme is kérdésessé válik. „A földben néma seregek” mondja a vegetáció nagy áramát megérzékítő vers (A kert), de a Háborús töredék igazságának tudatában ez ugyanúgy jelentheti a tudatukból kivetett, a bozsgó-nyüzsgő anyagba visszalökött halottakat, mint a földben az újjáteremtésükre várakozó néma növények bevetésre váró hadrendjét. És éppen a háborús tapasztalat az, ami a gyerekkor elementáris bizonyosságából kivetve olyannyira egylényegűvé teszi ezt a lételméleti költészetet.
Lételméleti, mondom, holott ezek a versek nem filozófiai, pontosabban: nem spekulatív, hanem annál sokkal sürgetőbb természetűek: magyarázat helyett megnyilatkozásra várnak. Azt mondhatnám, hogy vallási lényegűek, ha ez nem jelentene egyben szilárd hitvallást is – ezekben a versekben azonban inkább a világ csodálatosságának a megvallása zajlik, mint isteni hitvallás. Olyan elementáris szomj perzsel bennük, mint a segítségért kiáltó prófétáké, akik a bőrükkel is érezni akarják a megváltást, a valóságos feltámadást. A versek indulatmenete is ezt a belső mozgást, állítást, könyörgést, kérést, vádat, egeket ostromló fájdalmat követi: a kijelentések egyre-másra felkiáltásokkal és kérdésekkel tagolódnak, akárcsak a Biblia érzelmektől átfűtött, legszemélyesebb passzusaiban. Amíg ugyanis a tudattól meg nem zavart vegetatív világ csupa állítás – „bekerítve és fenyegetve / csak mondja, mondja a magáét” (Mikor kormozva csonkig égnek), az elme reflektál és kérdez, és ezáltal semmisül meg újra és újra, ezáltal vettetik ki a világ elevenjei közül előbb az anyag végvidékére, „elhagyott színterére”, majd az anyagtalanság végtelenjébe.
De amíg tart a kérdezés, tart a mozgás is, hiszen a kérdés voltaképpen a vággyal egyenlő, vagyis a válasz: a bizonyosság reményével, és ez a rákérdezett bizonyosság mindig metafizikai természetű:

„Ki tud még bennünket szeretni,
s ki az, kit innen még elérünk?”
(Átlátszó víz)

„Hol az a bálvány, hol az isten,
hol ama tudás kútfeje?”
(Áttetsző ködben)

„Feloldó tisztaságot
mi hozhat még nekünk?”
(Most minden más lehet)

„Ki tudja, hogy mi célja ennek,
s hogy őrizhetném meg magam?
(Ki hinné)

„Ki maradhat meg? Mondd, iszonyú Egyszem!”
(Tilalomfa)

„Ó, micsoda fény! Mit tegyek?”
(Add nékem gyöngeségedet)

„Ki az, ki lényünket kioldja
a formák börtönéből?
Ki bontja fel bennünk az átkot,
a megkövült igét?”
(Bűntudat)

„micsoda istent mutogat
a távoli erdők rácsa”
(Fényben viharban pengeélen)

„Hol kanyarog a keskeny ösvény,
az Isten tündöklő csapása?”
(A sírok meghasadtak)

Mintha a vers beszélője egy bibliabéli „magyarázó angyalra” várna, aki megfellebbezhetetlen választ ad gyötrő kérdéseire, valahogy úgy, ahogy Zakariás prófétának látomásai közepette a „Mik ezek, Uram?” kérdésre sorban megfelelt a mellé kirendelt angyal. Lator kérdései is az eléje táruló látványokba kapaszkodnak, a világ kifeslő rejtelmeibe, ezekről kérdi: „Maradék szépség … (m)it mondasz hát?” (Pompeji), „Micsoda szeszély börtönözte be… a puhacsontú vékony sudarat?” (Fa a sziklafalon) „Miféle törvény munkált bennem (…) / érezni mindenségnyi létem?” (Ó, micsoda édeni tájon)
A felelet tétje nem kevesebb, mint maga a test szerinti feltámadás, hiszen, ahogy a hasonlóan kétségbeesett Jób mondja: „Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét; És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam! Akkor teste fiatal, erőtől duzzad, újra kezdi ifjúságának napjait.” (Jób könyve 33. 23-25) Vagyis ha van hírnök, akkor van kegyelmet ígérő „szelíd hatalom” is (Ez az a perc). Ha nemcsak sejtelemként, de testileg is jelen van a hírnök, akkor létezik a test feltámadása által megtapasztalható Isten is.
De megjön-e az angyal Lator verseiben? Megkapja-e szomjas kérdéseire a feleletet? Hiszen a romló lét önmagában nem felelhet meg a romlás által feltett kérdésre. Ráadásul a bizonyosságot lépten-nyomon fények, elragadtatott majdnem-látomások ígérik:

Honnan ez a tündöklő izenet,
a ritkuló földön váratlanul
fellobbant kegyelem?
(Váratlan kegyelem)

Ha ebben, vagyis a kegyelem üzenetében nem, akkor sehol sem jelenik meg az angyal – „égi jel / a zsugorodó létre nem felel.” (Zugliget). Isten nem mutatja meg közvetlenül az arcát – sőt, vannak versek, amelyekből sejthető, hogy nemcsak Isten van, nemcsak „talán valami felsőbb” akarat, de „hogy egy alantas léthez idomulva (…) egy isten konok kényszerére” működik a világ (Nem a halál), avagy hogy „egy alsóbbrendű isten” szörnyetegei játszanak velünk (A pincékben rekedtek), sőt a kegyelem is csak egy felelőtlen, kárunkra játszadozó hatalom, „egy adakozó könnyű kedvű isten” visszavonható, „rövid határidőre nyert” ajándéka (Régi fénykép).
De talán éppen a hírnök hiánya a hír: az, hogy még olyan kiélezett helyzetekben is, mint az Azon a szikrázó lapályon című versben ábrázolt háború és az országhatár tiltott átlépésének mindent megváltoztató pillanata, egyedül kell az embernek döntenie. Amikor minden (még az „angyalhaj”-lélegzet szóképe is) a jelenés jöttére utal, ám mégis hiába várja „a helyzethez illő” (visszatekintve már kis mosollyal, de azért korántsem gúnyosan emlegetett) ótestamentumi tűz megjelenését a gyermekkorát végképp odahagyó fiú, akkor végül hírnök és vezető nélkül is tudja, mit kell tennie:

Azon a szikrázó lapályon,
szúrós angyalhajat zihálva,
tűnődik: várjon vagy ne várjon
megvilágosító sugárra.
Ha füst támad és emberarcú
sáskák a füstből, merre késnek
a védelmére íjat ajzó
szelídebb szívű jelenések?

S hogy nem jön a bibliai hírnök,
lángbetűkkel írni a dermedt
egekre a helyzethez illő
igét a riadt sihedernek,
üres kézzel kell útra váljon?
Hogy lehet, hogy nem hagy ki mégse
ezen a puszta, puszta tájon
valószínűtlen szívverése?

Ha nem az isteni szózat, akkor maga a beszélő fogja megválaszolni magának a feltett kérdéseket – és a felelet gyakran állításba, felkiáltásba fordul: „Nem, mégse! Mindennél bizonyosabb / a naponként feltámadó anyag” (Pompeji) „Micsoda jel a bibliai szikla /vörhenyes sivatagába hasítva, / zsugori biztatásul belevetve / az özönvíz utáni döbbenetbe!” (Fa a sziklafalon)
Ám ugyanolyan kétségbeeséssel állít egyszer, mint amilyen elragadtatással másszor:

Hiába minden. Nincsen irgalom.
Az agy magát emészti, úgy kutat.
(Háborús töredék)

Nincs semmi, csak a sivatag, csak
ez a lakatlan puszta térség.
(Nincs semmi)

És:

Lehet, hogy így akarja Isten,
és minden úgy van jól, ahogy van.
(Ragyog a föld)

Folyékony csoda a világ
e folyton mozgó héj alatt.
(Folyékony világ)

Ahogy a költői lét emblémájaként is tekinthető (mert emberléptékű szavaiban voltaképpen megszemélyesítéshez folyamodó) Fa a sziklafalon című versben „pillanatonként összecsap / az üdvözült gyönyör s az iszonyat”, vagy ahogy a Magányos cédrus egyszerre „mennyből, pokolból küldött izenet”, úgy mondja a föld és az ég közé feszített lét egyszerre az állítást és a tagadást, az örömet és a félelmet:

„… magával folyvást vitatkozva a
kettőt egyszerre kell mondania.”
(Fa a sziklafalon)

Lator költészete a kudarc tudata ellenére mégis rákérdez a világ értelmére, még ha a kérdést végül – de talán mégsem legvégül – önmagának kell megválaszolnia:

Mit tegyek? Nyitott szemeimen át
hadd hatoljon érzékeny agyamig
pengéivel a gyötrelmes világ,
míg hinni vagy meghalni megtanít.
(Újesztendő)

Két esetben oldódik fel egy perzselő pillanatig ez az önmagával vitatkozó kétely: a viharban és a szerelemben, amikor a világ tökéletesen átadja magát egy mindennél nagyobb, mégiscsak jelenlévő és megnyilatkozó, megsemmisítő és újjáteremtő erőnek. A vihar és a tűz Isten biblikus megjelenési formáit idézi, azt, ahogy kedveltjeihez, Mózeshez és Jóbhoz szólott, és ez az apokalipszist, vagyis a megnyilatkozást készíti elő:

Forró tenger a tűz, örvénylő tenger,
mindent elemésztő!
Forró tengert adj hát, örvényt adj hát,
magunkon segíteni késő!
(Sodoma)

Viharban álltál, ostoros
fényében arcod megjelent.
(A szabadsághoz)

fényben viharban pengeélen
villog a roppant tisztaság
(Fényben, viharban, pengeélen)

Tűz és lélek. Sebesen zúgó szélnek
zendülése.
(Egybegyűlének)

A viharból talán válasz érkezhet – hiszen a Bibliában is így beszél, aki látja az Urat a forgószélben: „Ki az – mondod – a ki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom. Hallgass hát, kérlek, én hadd beszéljek; én kérdezlek, te pedig taníts meg engem!” (Jób könyve 42. 3-4.)
Van azonban egy másféle tisztító vihar is, ahol ég és föld egybeér, és ez biztosan választ ad a lét által feltett kérdésre:

Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők,
völgyek rohannak a távol tárt kapujának.
Ím a vihar, csattog a fénylő ostor,
zászlóként kavarognak a szélben a tájak.
(Vihar)

Hámló ég, reszkető mező
egy vörhenyes félhegynek árad,
vad szakadék, forró tető,
kacsok, feszülő héjú szárak –
(Reszkető mező)

és ekkor a vihar egybeér a szerelemmel – mégpedig egyetlen nem-rezdülő virágban:

Hús-szirmain halvány ereivel,
forró bibéivel, porzóival
mozdulatlan vihar:
egy valószerűtlen virágkehely.
(A kert)

Lator verseiben a növények mindig a megújuló teremtés győzelmét hirdetik, az ölelkező porzók és bibék a világ egységét mutatják a kétség helyett. Ennek az analógiájára a szerelmes, vagyis inkább a mozgalmasan megjelenített érzéki versekben sincs kérdés, csak bizonyosság – az „isteni óra” (Éretlen szerelem) kételyt nem ismerő öröme, a teremtés pillanatának, mozdulatlan viharának ajzott, „örökké érvényes” izgalma (A teremtés).
Persze a tudat nem nyugszik, és a reflexió hamarosan megmutatja, hogy a teremtésben nincsen csak egyszerre „egyetlen lehetőség” (Ó, micsoda édeni tájon) – amelyen azonban sejtelmesen, vágyakozva és rémületesen átdereng a többi „elvetélt lét”, és „okádja konokul jeltelen / teremtményeit itt valami katlan, / egyszerre van s együtt minden jelen” (Az áthevült bádogtető alatt). A növényi lét sem önmagát, csak az önmagához hasonlatost ismétli, és az egyesülés pillanatának mégiscsak-mulandó azonosságán kívül minden csak különbség.
A élők egyediségének és megismételhetetlenségének motívuma Lator legutóbbi kötetében, az árulkodóan élettelen című A tér, a tárgyakban felerősödik – vagyis nemhogy csillapult volna a Jób fájdalmához hasonlatos kétely, hanem a „többé-már-soha” (Arc) kimondásával még fájóbbá vált az élet „bizonyosra vehető kudarca”, amely nemcsak a halál sötétségét hozza az emberre, hanem az öregség gyalázatát is, mert Isten akarata szerint a halálba készülőnek „elváltozik, már nem övé az arca”(Elváltozik). Ez pedig már végképpen szembeállítja az élet végtelen erejében reménykedőt a vegetatív léttel, hiszen, ahogy a Jób könyve mondja: „a fának van reménysége: ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak. Még ha megaggodik is a porban a gyökere és elhal is a porban törzsöke: a víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. De ha a férfi meghal és elterül, ha az ember kimúlik, hol van ő? (…) Ha meghal az ember, vajon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom. (…) Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről. (…) az ember reménységét is úgy teszed semmivé. Hatalmaskodol rajta szüntelen, és ő elmegy; megváltoztatván az arcát, úgy bocsátod el. (Jób könyve, 14. 7-10, 14. 14, 14. 18, 20)
A kétely felerősödése akkor látható a legjobban, ha szembeállítunk két korábbi verset egy későbbivel: Az udvar címűben a növények pontos megnevezése („Árvacsalán, kásás-méz-közepű / kamilla, pásztortáska, perjefű / ín-bordás méregzöld lapu, buja / porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza”) nem egyediségüket, hanem újjáteremtődő általánosságukat hangsúlyozza, hiszen a „hangtalan vihar / szakadatlan sokszorozza a lét / tajtékos-örvényes tenyészetét”. A későbbi Erdő című versben azonban már egyetlen növénynév sem szerepel, és bár a vers felütése az Udvar „égi derengését”, „a mindenség nyers” áramait, tehát a soha-meg-nem-szűnő egységet ígéri, a második versszak közepén hirtelen ellentmond önmagának, de különböző előjellel, mint a megsemmisülésből a vegetatív élet felé tartó szintén korai Pompeji, ahol ugyanúgy a vegetatív tenyészetet faggatja a költő, de ahol a „Mit mondasz hát?” kérdésre a tagadva igenlés felel: „Nem, mégse! Mindennél bizonyosabb / a naponként feltámadó anyag”, vagyis a „szakadatlan teremtés” diadala. Az Erdőben egészen más történik – a kérdezve tagadás:

Vagy csak azt mondja ez az erdő,
amire szomjazik a szellem?
Hogy is vallhatna mérhetetlen
erejével az élet ellen?

Nem, az erdő azt mondja: semmi
fel nem támad ujjongva, minden
szétrohad odakinn, akár benn,
a húsunkban, a sejtjeinkben.
Lesz, ami volt, de ami lesz, nem
ugyanaz lesz, valami másba
megy át, van esély, meglehet, de
nem test szerint feltámadásra.

Persze a verszárlat még ezen is fordít egyet, hiszen az anyag csak a magáét mondja, nem azt, amit a tudat beleképzel. Ebben a versben azonban az is tetten érhető, ami a korábbi versekből hiányzott: a még haragos, de már lemondó keserűség, a „mit tudom én” legyintő gesztusa, amely szinte-szinte már a vágy feladása:

Ez az erdő csak arra van, hogy
a balekokat hitegesse.
Ez az erdő – mit tudom én, mit?
Mondhatja ezt, mondhatja azt is.

Ez már nem igazi kérdés, nem igazi kétely, inkább belenyugvás – erre utalnak a csiszolt Lator-versekben eddig elképzelhetetlennek tűnő köznapi szavak és szófordulatok, mint itt a „balek”, egy másik versben pedig az „átverés”, a „kimaradni az egészből”, és a hasonlóképpen szinte-már-nem-is-kérdés „Mit keresek én itt? / Ugyan miért kellett épp ezt a helyet?”
Igaz, hogy ebben a kötetben is jelen van minden korábbi motívum, és a Zsoltár-parafrázisban ismét tűzben és viharban jelenik meg az apokalipszis, az anyag tehát továbbra is tiltakozik „veresége ellen” (Szarvasbőgés) , és a Kezek összefonódó öreg ujjai két ember, vagy még inkább ember és Isten összekapaszkodásáról vallanak, amennyiben „a mégis, a mégse / tusakodása, vak ölelkezése” az imádságot, vagyis a bizonyosság olthatatlan vágyát jelenti. Ahogy egy korábbi vers mondja:

„az ember addig él amíg
tartaléka marad a hitre
míg fel nem éri érveit
meghajszolva és bekerítve”
(Szárszó, november)

Ám ahogy elfogynak az érvek, a mohó kérdezés előbb ráolvasásszerű hitvallásba, majd sürgető felszólításba, a bizonyosság talán minden eddiginél szomjasabb vágyába fordul át végül:

Tudom, tudom, hogy csakis úgy lehet (…)
Világosulj meg, őrült üzenet!
(Kecskefejő)