Elhangzott a Károlyi-kertben.

Mottó: „Egy kicsi pálinkát meg tetszik-e inni?
Meg én, szívesen!”

Melyik könyvben szellemi táplálék Nick Carter és a szőke nő? Ebben könyvben tömik ki szalmával a kecskét és ebben könyvben robbantanak máglyával bombát; ebben a könyvben mulasztja el a kecskepotyadék a szeplőket; ebben a könyvben szerepel egy félszemű loncsos Bolha, egy megnyúzott nyúl és egy büdös sascomb, és itt invitálja meg vendégét a főhős, hogy söröshordó helyett csapolja meg a kutyát; ebben a könyvben szerepel egy fára mászó, csupasz ülepű barátpap, aki annak idején a vasútnál szolgált, valamint egy szakadékba lökött bankigazgató; ebben a könyvben issza fel egy hajtásra a burzsujok megveszekedett üldözője az egész veder kecsketejet; ebben a könyvben gajdolják a részeg rablók, hogy „bujkál a haramja erdő sűrűjében”, és ebben a könyvben derül ki, hogy a fiú épp olyan magas lehet, mint az apja. Ilyen szavak, szókapcsolatok és hasonlatok burjánzanak benne, mint „átalvető, dibdáb, meghótt, átaljöttünk, bütü, hamar, széjjel, fuszujka, hó pallotta, eleven baj, megcsökött öregember, „Szűnjék a buzgóság, hé!”, süllögni látszott a szemünk, mint tűzben a nyers fa bogja; zizzenve fordult oda, mint a felevél, amit a szél fuvint meg hirtelen; amikor megérkeztünk, apám éppen alvással foglalkozott, bédugtam a likat, amelyiken a pócegér megközelítette volt a kenyeret; Ebben a könyvben az alvó álmából felkunkorodik, a lovak orra pufogva füstöl; a szereplőknek mindig tréfára áll a szája, mint a Shakespeare-vígjátékok hőseinek: vág az eszük és vagdalkoznak is vele rendesen, mert tudják, hogy „Amiképpen az állatnak a körmeivel és a fogaival kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével”, és úgy eregetik a szép mondásokat is, mint más a pipafüstöt – így né: „Eszembe jutottak a mezei és az erdei állatok: a szelídek, akik egész nyáron ápolták bundájukat a mostani időszakra; a vadak, aki megszelídülte a borútól s az égi finom serétek elől megbújnak valahová; a sasmadarak s azoknak apróbb társai, akiknek légbeli útját elöntötte a víz.”
Ez a regény a háború után, 1920-ban játszódik: még a papok is tudnak benne lőni, nemrég még mindenki katona volt, elásott puskák és bombák kerülnek elő az erdőből és elesett katonák és lemészárolt asszonyok sírja domborodik még az eldugott hegyekben is. De milyen hegy ez, hol van? Egy biztos: olyan friss ott a levegő, hogy„Annál hegyibb levegő nem kell. Olyan hegyi, mintha meg volna szitálva: ragyog és hasít, s még peng belé, mint a jó kaszának az éle.”
És milyen könyv ez még? Mindenekelőtt: istenes. „Sokszor eszembe jut” nyilatkozta volt egyszer a szerzője, „hogy valami még sincs rendjén a magyar katolikus irodalommal, hiszen ha rendjén volna, könyveimet a vallásos irodalom polcaira kéne helyezni.” A regény hőse álmában ördögöket vadászik, jóakarói barátok és páterek, és egy szegény, együgyű szent. A nagy hegyen rajta tartja a szemét az Isten – de csak néz, szólni nem szól, beavatkozni pedig a világért sem avatkozik be: „Még a felettünk állón, kit a Mindenek Urának neveznek, még Őrajta is csodálkozni kell, hogy akkora világmozgató tudománya s annyi teremtő gondolata van, s mégis meg tudja állani, hogy élőszóval ne mondja el senkinek!”
Arrafelé az a mondás járja: „Segíts magadon, s az Isten is megsegít”. Amikor a hős rájön, hogy (már amennyire lehet) a saját kezébe veheti a sorsát, felteszi magában: „többet senkinek sem hagyom, hogy engemet térengessen, hanem a magam belátása és akarata szerint fogok cselekedni.” „A szegények és elnyomottak zászlaját” akarja hordozni, nemcsak a saját életének a terhét – és a könyv végén el is indul képzelt zászlajával a nagyvilágba.

(Megfejtés: Tamási Áron: Ábel a rengetegben)