A

Népszabadságban jelent meg.

Van-e kockázatosabb kaland, mint a mesehallgatás? Ha felnézünk egy pillanatra a könyvből, és rápillantunk gyermekünk elmélyült, hol kipiruló, hol meg elsápadó arcára, messze révedő tekintetére, hirtelen izgés-mozgására az izgalmak tetőfokán, megértjük, hogy minden alkalommal a saját élete és boldogsága a tét. Magam is így ültem egy kis szoba rongyszőnyegén. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy megnyílnak a falak, és egy éjféli mezőre látok. Egy Gyurika nevű kisfiú bottal és bodzafa-füsttel éppen tizenkét gonosz tündérrel küzd. Ijjongnak-vijjongnak, hosszú karmaikkal hadonásznak körülöttem, és nincs ellenük más menedékem, csak egy vékony öregasszony-hang, kilencven éves, fél oldalára béna dédnagyanyám hangja: ő olvassa fel nekem a mesét. Varázskört húzott körém, és így, a biztonságból figyelhetem, ahogy végül minden jóra fordul.
Ahogy most a saját gyerekeimnek olvastam Gyurika meséjét a Többsincs királyfiból, megértettem, hogy a mágikus hang nemcsak a dédié volt, hanem a mese maga sugározza ezt az otthonos biztonságot. A meseíró Benedek Elek nemcsak az emberi lélek elemi igényeit ismeri, de erősen hisz is a jóság és az igazság győzelmében. Meséi mindig a holvolt-holnemvolt messzeségében kezdődnek, még képtelenebb birodalmakba vezetnek el, de a megnyugtató végkifejlet után a frissen házasodott hősök tojáshéjba ülnek, lehajóznak a Küküllőn, és minket is meglátogatnak, bebizonyítva ezzel, hogy ami sötéten indult, az mindig a fényben ér véget. Igen, Benedek Elek a fény mesélője. „Van nekem egy csodalámpám, gyerekek, melynek tündéri fényességet árasztó világa mellett országot-világot bejárok…” kezdi például egy másik híres könyvének, a világ meséit összegyűjtő sorozatának bevezetőjében. És hozza, adja, önti a fényt, jelenvalóvá teszi a múltat, világrészeket köt össze a szó erejével.
Akárcsak székely földije, Tamási Áron, ő is legendás erdélyi író volt, de sokat élt és dolgozott újságíróként és képviselőként Budapesten, ezért Erdélyt is összeköti Magyarországgal, mégpedig közvetlenül, minden magyarázkodás nélkül, alapélményünket, a mesét használva történelem- és néprajzleckének. A görög és keresztény elemekkel keveredő ősi hiedelemvilág terét és idejét úgy lakja be az olvasó, mint a saját hazája múltját. A régi gyerekek, nagyapáink, dédapáink, éppolyan izgalommal lapozták végig a Széchy Gyula rajzaival illusztrált tízkötetes Magyar mese- és mondavilágot, mint a mi gyerekeink a mind színesebb újabb mesegyűjteményeket, de a legnagyobb élményt mindvégig a belső látás nyújtja, hiszen a mesemondó közvetlen és kedélyes, ám soha nem édeskés hangja, el-elkalandozó, a jeleneteket hol megnyújtó, hol váratlanul lerövidítő ritmusa megadja az együtt-teremtés örömét.
Benedek Elek a mi mesei anyanyelvünk. Olyannyira belénk épült már, hogy sokszor már nem is a mesékre magukra, hanem a puszta építőelemekre emlékszünk. Én például a Többsincs királyfit olvasva jöttem rá egy gyermekkori álmom eredetére: nyolc évesen azt álmodtam, hogy az osztálytársam, akibe épp szerelmes voltam, galamb képében látogat meg – épp, mint a királyfi a királykisasszonyt. A mesét elfelejtettem, a mágikus átváltozást soha. Dédanyámat is csak a felolvasások miatt őriztem meg élesen az emlékezetemben. Azóta a „Benedekeledek”, ahogy a családban nevezzük, rituális kelléke lett a nagy meséléseknek, és a kisfiam, aki már csak nehezen tudja felidézni korán elvesztett Nagyapója vonásait, boldogan szorítja magához a tőle kapott utolsó ajándékot, a Szélike királykisasszony című meseválogatást. Egy nagy marék fényt kapott útravalónak.