Kevés ész, sok ambíció – Mikszáth szerint ez jellemzi azokat az önhitt nagyratörőket, akik bármikor veszélyessé válhatnak. Hátborzongató kedélyességgel írja le az őrület és a kegyetlenség minősített eseteit, a történelem relativitásának valóságát (a regényt mintegy keretbe fogja az erről való elmélkedés), de a leginkább akkor van elemében, amikor a parttalan emberi önzést ábrázolhatja, amely csak akkor tesz jót, amikor azt a maga hasznára fordíthatja, a rosszat azonban készségesen és önként, mintegy ösztönösen viszi véghez.
Semmi kétség: a rosszindulatú ostobaság és a mohó számítás mozgatja a hétköznapokat. A legfeltűnőbben rögtön a „haza ügyével” lehet visszaélni. A regény talán legvisszataszítóbb alakja a tótokat módszeresen megalázó Klivényi, „aki magyar érzésű volt és e magyarságból élt, táplálkozott. Mert már százszor is ki kellett volna tenni a szűrét (soknemű hivatali vétség és apró visszaélés terhelte Klivényit), de lehet-e egy nagy magyart elcsapni bűnhődés nélkül? Klivényi ügye mindig a haza ügye volt. Klivényi nem volt ostoba; mindég jól tudta, hogy mitől döglik a légy.” Ebben a légkörben csak azért nevelnek valakit hazaszeretetre, hogy másokat ezzel megbántsanak vagy bosszantsanak, és a régi dicsőség (persze Mikszáthot ismerve eltűnődhetünk a szókapcsolat valódi jelentésén) ma már csak grandiózusan komikus díszlet.
A főszereplő Pongrácz István grófot, aki szemlátomást nem az egyetlen bolond a történetben, az teszi elviselhetővé, hogy őt csak a leplezetlen dicsvágy mozgatja, nem a kicsinyes számítás. Amit tesz, őszinte indulatból teszi, a nemesi gőg magabiztosságával, és ez egyszerre rémisztő és szórakoztató. Számos értelmezővel ellentétben én nem látok ebben a figurában semmi szeretetreméltót – illetve tán annyit, amennyit az őt lassan megszánó, valóban ártatlan fiatal lány talált, akivel a gróf tényleg jót tett, cserébe a szeretetért, amit életében soha mástól meg nem tapasztalhatott. A gróf ugyanakkor önkényeskedik, lányokat pofoz, artistanőt vásárol kézpénzért, hogy aztán a vadásztrófeákkal rakott nagyteremben produkáltassa, és az az élete a „reggel mise, aztán hadgyakorlatok, délután a pénzszórás, trapéz-produkciók a csontteremben, este korhelyhedés” sorrendjében zajlik, ősi rend szerint – értelmesnek hazudott világa ide-oda leng a véres múlt kiszáradt csontjai felett.
A többiek persze eközben kártyáznak, nőznek, lopnak, és a falu harangját is eladják, hogy a pénzhez, életük egyetlen értelméhez hozzájussanak. Minden eladó, a becsület legkivált, és minden megvehető – kivéve az igazi ártatlanságot, amely az egyetlen kapaszkodó ebben a sötéten mulatságos könyvben. De persze ne tápláljunk túl sokáig illúziókat: a Beszterce ostromát valami különös, szinte voyeurisztikus kíváncsiság lengi át, amely éppen a meglesés által fosztja meg először tárgyát az ártatlanság intimitásától. Többször is szó esik itt a fiatal női testek illatáról, amire még az idealista, nőktől irtózó gróf is rákívánkozik, és a kacérság „szörnyetege” még a hamvas hősnőben is ébredezni kezd. „Hiszen persze, minden csak hiúság, ostobaság, az élet, a világ, a törekvés, a tudás, a pénz és minden, de igazán minden.”