A Cinema magazinban jelent meg.

Az író még a Nobel-díj előtt megírta nagy regényéből a forgatókönyvet, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, hogy a Holocaust képi ábrázolása „egy hallgatag konszenzuson nyugvó tilalomba ütközik”. Nem hitelességet akar tehát, hiszen a játékfilm fogalma eleve ellentmond a hitelességnek; de „legalábbis hűségre, szűkszavúságra és a dísztelenségnek arra a komor pompájára” törekedett, amely méltó lehet a gyászhoz. A forgatókönyv eseményei a könyv történetét követik, a mindenkori áldozat, a Fiú szenvedését mutatják, de ez az olvasott látvány dúsabb, telítettebb, úgy is mondhatnánk: szebb, mint a regényben, ahol a körülményes, feketén ironikus stílus alig ad lehetőséget az átélésnek arra a fokára, mint amelyet a forgatókönyv olvasásakor megtapasztalhatunk. Ezúttal, főként a reménytelenség és a halálközelség mélyén, nem egyszer a Fiú perspektívájából láthatjuk az eseményeket, és voltaképpen céltalan, megmagyarázhatatlan életvágyának megtapasztalása így még fájdalmasabb. Kertész Imre kimondatlanul is sokat foglalkozik a hit kérdésével, hiszen ha van sors, akkor van Isten is, ha viszont nincsen, akkor vagy a puszta véletlen, vagy valami gonosz hatalom irányítja az életünket. A forgatókönyv utasításai szerint az ég soha nem annak látszik, ami: a pusztító légitámadás látványa távolról lélegzetelállítóan gyönyörű, a sárban fekvő, mozdulni is képtelen, félholt fiúra pedig nem a felhőréseken kivillanó nap világít rá, hanem az életről-halálról döntő auschwitzi orvos hideg szeme méregeti.
A regényhez képest a forgatókönyv többet értelmez, de az ilyen jelenetek a puszta látványukkal hatnak, megjelenítik és jelen idejűvé teszik a történéseket, még jobban, mint a regény azonos jelenetei. Aki esetleg nem tudná rögtön elviselni a regény stílusának feszültségét, szinte már szenvtelen személytelenségét, az először a filmforgatókönyvet olvassa el, mert itt a párbeszédek és leírások dominálnak: csak ritkán halljuk a fiú iskolásan fegyelmezett narrációját, és a részletes leírások által több lehetősége van az olvasónak a beleélésre. Az azonban nagy hiba volna, ha ezek után nem olvasnánk el magát az eredeti regényt is, amelyből csak úgy sugárzik a tragédia abszurditása. És persze a filmet se hagyjuk ki – mindhárom alkotás önálló mű, érzelmekre, gondolkodásra, beszédre serkenti azt, aki élni akar, de felejteni nem.