A

Cinema magazinban jelent meg.

A svédek nagyon ismerik a gyermeki lelket, tudják, hogy milyen intenzíven keveredik a kisgyerekekben a valóság meg a fantázia, és éppen ezért mennyire fogékonyak félelemre és örömre egyaránt. Pernilla Stafelt, aki múzeumpedagógusként gyermekek számára rendez művészeti kiállításokat a stockholmi Modern Művészetek Múzeumában, hosszú évek tapasztalatát felhasználva alkotta meg könyvsorozatát a gyerekeket legjobban foglalkoztató „felnőtt” jelenségekről, olyanokról, mint az erőszak, a szerelem vagy éppen a halál. Kényes témák ezek, egy kényes korosztály számára, hiszen a kiskorunkban látottak-hallottak egész életünkre meghatározhatják a világlátásunkat. A szerző éppen ezért sok humorral közelíti meg a témáit, és főleg rajzokkal kommunikál; a kísérőszöveg inkább csak kiindulásként szolgálhat a gyermekkel való beszélgetéshez.
A sorozat első magyarul megjelent könyve a Kakikönyv, amely biztosan sok gyerek kedvence lesz. A felnőttek számára már gusztustalannak számító téma sokkal jobban meghatározza egy bölcsődés vagy egy kisóvodás mindennapjait, mint azt gondolnánk, ráadásul ez az első téma, amelyről megtanulja, hogy mi az a tabu, hiszen előbb-utóbb mindenkire rászólnak, ha ezt a testfunkciót reklámozza társaságban vagy az ebédlőasztalnál. A könyvet lapozgatva viszont kiélhetik magukat a gyerekek – ahogy az erre fogékony gyereklelkű felnőtteknek annak idején a Kakadémia című ürítkezési enciklopédia, úgy a gyerekeknek a Kakikönyv lesz az, amely kielégíti a kíváncsiságukat ebben a kényes és keveset tárgyalt témában. Van itt szó (és kép!) úszó kakiról, kakifelhőkarcolóról, pukielőadásról, kutyakakiról és pottyantós budiról – igazi próbatétel ez a gyerekkel együtt, vagy a gyereknek felolvasó felnőtteknek, hiszen valószínűleg amúgy soha nem mélyednének el ennyire az emésztés végtermékének rejtelmeiben. Ennek ellenére sok fontos kérdés marad megtárgyalatlan: a bélrendszer működése például, és elég sok minden szorul még további magyarázatra, de összességében a könyv kedves, ártatlan, felszabadító családi szórakozás lehet, még a kiskamaszok is pukkadozni fognak a nevetéstől, később pedig fogékonyabbak lesznek a groteszkre, és megértőbben viseltetnek például egyes kortárs költők szókimondásával szemben: „De föl ne becsméreljük magunkat: / Ezt nézd meg! / Láttál már, mondd, ilyen éktelen szart? / Hercegnőhöz illő koronaékszar! (…) / Dél szarcsillaga!” (Petri György: Egy vers elindul…)
Nem ugyanez a helyzet viszont a Halálkönyvvel, amely első olvasásra szinte minden szülőnek sokkoló lesz, hiszen rövid emberi létünk legalapvetőbb problémájával szembesít, mégpedig grafikus ábrákkal, huszonnégy oldalon keresztül. Ennél a könyvnél nagyon fontos, hogy ne adjuk azonnal a gyerek kezébe, hanem először mi magunk, vagyis a szülők olvassuk végig, és gondoljuk előre végig, hogy mit fogunk olvasás közben mondani, hiszen ha felolvasás közben szembesülünk olyan elemien fájdalmas képekkel, mint mondjuk a nyitott sír vagy a csecsemőhalál, akkor nem leszünk képesek rá, hogy a gyereknek megnyugtató, kedves magyarázatokat adjunk, és többet ártunk neki, mint használunk – érezni fogja a hangunkon a bizonytalanságot és rémületet. Bármilyen viccesek és kedvesek is az ábrák, bármilyen megnyugtató is a könyv üzenete (halálunk után a mennybe jutunk), egy érzékeny, vagy egy számára kedves embert vagy állatot nemrég elvesztett kisgyerekben szorongást kelthet a képek puszta szemlélése is, ezért hatalmas a szülők felelőssége – egy ilyen súlyú kérdést ugyanis nem lehet egyetlen könyv végiglapozásával elintézni. Nagyon fontos persze, hogy a gyerek és a szülő közti beszélgetésekben ne maradjanak tabuk és elfojtások – az utóbbi években örvendetesen el is indult néhány kezdeményezés azzal kapcsolatban, hogy hogyan beszélhetünk a mai kisgyerekeknek a halálról (a témában megjelent könyvek közé tartozik például Polcz Alaine Élet és halál titkai című könyve). Ha a szülő biztonságot sugároz és elég időt szán a beszélgetésre, akkor nemcsak a saját gyermeke világlátásáról és gondolkodásáról tudhat meg sokat, de a gyerek mágikus-mitikus világképét látva saját maga is megnyugodhat. De vigyázat! A Halálkönyvben a vicces vámpírok és szellemek mellett bizony csontvázak és halott emberek vannak a képeken, és ha nem segítünk a gyereknek feldolgozni a látottakat, akkor a kicsi úgy jár, mint a svéd gyerekvers hőse: „Néha csontvázról álmodok, / csak elindul felém, / jön közelebb, egyre közelebb. / Nem bírom tovább, visítok / és felébredek. / – Csak álom volt – / mondja anya. // Mintha sokat segítene, / hogy a szörnyűség itt belül van / és nem ott kívül.” (Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok ) Helyesen használva viszont ez a könyv is felszabadító, tanulságos élmény lehet, amely tovább erősíti a szülő és a gyermek közötti szeretetkapcsolatot.