Megjelent a Népszabadságban.

Elvadult rózsakert mellett sétálok el a fiaimmal reggelente, a buja bokrok közül részegítő töménységgel tódul az illat. A kerítésen átdőlő, virágokkal rakott tüskeágak alatt a szomszéd iskola serdülő diákjai támasztják a rácsot, és ilyenkor, rózsabomlás idején, a szerelmeikről és a szerelmeikkel beszélgetnek. Mit is dúdolhatna magában az ember ilyenkor, ha nem ezt a virágéneket „Az házamtúl, az utcámtúl alig sétáltam, / Kertet frisset és ékesset mindjárt találtam, / Melyből rózsaszálomat, / Zöldellő virágomat / Leszakasztám, élém vele friss világomat.” A feszes pólójú lányok és szakadt farmeres fiúk persze nem egészen így fogalmaznak – nem kenyerük a virágnyelv. Talán szégyellnék is nyilvánosan az efféle érzelemnyilvánítást.
Ki gondolná, hogy a régi magyar erkölcsnemesítők ugyanúgy elítélték a mára nemes patinát kapott szerelmi dalokat, mint a maiak a kerítésnek támaszkodó diákok mosdatlan, de nem kevésbé őszinte beszédét? Mélius Juhász Péter például megtiltja a „parázna, hívságos, csúf és trágár beszédet, virágénekeket, lator dudolást”, Pázmány Péter pedig az „undok virágénekeket”. Persze ez némileg érthető is, mert a virágénekek célja nem egyéb, mint hogy, ahogy az egyik dal mondja, „Vénus játékára”’ hívja a megszólított szép virágokat, akik alig várják, hogy végre leszakasszák őket. Csakhogy a beteljesületlen szerelem vagy az egymástól elváló szeretők epedő udvariassága nagyon más, mint az igazi „lator dúdolás”, a részeg mulatozók gajdolni való, szabadszájú nótái, amiről bőven találunk példát a tizenkilcencedik századi kéziratos dalgyűjteményekben.
A virágénekek szépek, olyan szépek, hogy belesajdul a szív, és a versekben szereplő violák, rózsák, liliomok, gyöngyvirágok (vagy helyenként megnevezve: Karasz Maris, Kata, Annók, Júlia, sőt Trézsike) szerelemből kívánkoztak gyönge harmatban megújulni, és, mint dalok állítják, kebelükben vagy varródobozkájukban őrizték ezeket a hozzájuk írt vérpezsdítő szerelmes üzeneteket. A mai olvasó számára ezek már névtelen szerzők művei, amelyek felhasználják és ügyesen variálják a korabeli költészet alapmotívumait, tanúsítván „a magyar nípnek elmíjínek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, hanem magyar poézis” (Sylvester János, a virágénekek első említője írta ezt 1541-ben). „Meghervadott bennem a szű, / Mint az gyenge, lekaszált fű” mondja például egy tizenhetedik századi ének, vagy egy még korábbi dal így keveri össze a jellegzetes madár-motívumot a virágmetaforával: „Repülj előmben, / Rakj fészket bennem, / Mint egy szép kertben”. Aki szereti, tudja, érti, énekeli a magyar népdalokat, az biztosan sok-sok virágéneket ismer – ezek a „hervadhatatlan rózsák” erősítnek az örömben, vígasztalnak a keservben, akár egy édes társ „Vidámító, / Szív-ámító / Szép énekével, / Nyavalyámból kigyógyító hű szerelmével.”
Számomra is igen kedvesek ezek az énekek, és különösen a Haja, haja virágom című gyűjtemény, amely először 1969-ben jelent meg nagyapám, Szabó T. Attila gondozásában és bevezetőjével. Az ő szobájában láttam először a vászonba kötött, aranymadaras, arany gerincű könyvet, mindjárt a fekete hímes Balladák könyve mellett. Virágos családi kirándulások és nagy közös éneklések emlékét idézi ez a kötet, és bár akkor még nem lehetett CD-t mellékelni hozzá, mint a mostani új kiadáshoz, már akkor is elgyönyörködtetett ragyogó szóképeivel és a legendás erdélyi művész és családi ismerős, Gy. Szabó Béla szép fametszeteivel.