A Népszabadságban jelent meg.

Lélegzetvisszafojtva kucorogtam az íróasztal alatt, és nagyapám papucsos lábát figyeltem. Féltem, hogy ha kinyújtja, akkor felfedez. Márpedig én fontos küldetésben jártam: tudni akartam, miféle alkimista mesterkedés zajlik a könyvekkel és cédulákkal zsúfolt, titokzatos szobában, mit és hogyan dolgozik egy nyelvész. A megértés csodájára vártam, a megvilágosodásra: arra, hogy valahogy megláthatom a testet öltött szavakat, vagy legalább a hangjukat hallhatom. De csak egy töltőtoll percegett: nagyapa írt. Élete főművén, az időközben tizenkét kötetesre duzzadt Erdélyi Magyar Szótörténeti Táron dolgozott. Ez hát a nyelvészet, gondoltam szomorúan. Nem varázslat: kitartó munka. Vajon mi lelkesítheti nagyapámat annyira, hogy jószerivel az egész életét erre szánja?
Azóta több ízben is meggyőződhettem róla, hogy ami akkor nekem, az órákon át némán ücsörögni kényszerülő csodaváró ötéves alulnézetéből porszagúnak és hervasztónak tűnt, mégiscsak meglepően izgalmas. Legutoljára éppen most ért ilyen élmény: a Magyar nyelv című akadémiai kézikönyv, amely ezerszáz oldalon értekezik a nyelvi rendszerről és a nyelvhasználat jellegzetességeiről. A munka főszerkesztője Kiefer Ferenc, a szerzők pedig a MTA Nyelvtudományi Intézetének és az ország rangos egyetemeinek munkatársai – közülük jó néhányan engem is tanítottak, sok fejezetet ezért tanáraim tárgyszerű és tárgyszeretettől átlelkesített hangján hallok. A nyelvészekről különben is kiderült, hogy valóban mágikus képességekkel rendelkeznek: egyik professzoromról például az a legenda járja, hogy Varsóba tartva a vonaton tökéletesen megtanult lengyelül.
A nyelvészet varázsáról Kosztolányi Terefere című írása jut eszembe. Arra hoz fel példát, hogy a boldogság nincs összefüggésben a külső világgal: miközben egy fényes estélyen a gazdagok rosszkedvűen unatkoznak, egy magyar és egy francia nyelvész a legnagyobb izgalomban hajnalig beszélget arról, hogy vajon mi az oka és végkifejlete annak a jelenségnek, hogy a vogul nyelvben az i hangzót az utóbbi huszonöt évben egyre magasabbnak ejtik. „Szónábobok voltak, hangzómilliomosok. (…) Ezek voltak itt a legboldogabb emberek.”
A kötet legelső tanulmányának szerzője éppen a nyelvészet és a valóság különbségére figyelmeztet: a nyelvészet nem humán tudomány, hiszen az a dolga, hogy megkeresse a nyelvben mindazt, ami „nem következik a világ dolgaiból” és nem tartozik más tudományok körébe. Egzakt fogalmi rendszer ez, amely az idők során egyre összetettebbé vált: a villámgyorsan fejlődő nemzetközi kutatás mind több elméleti problémát és módszertani megközelítést vezetett be, a nyelvészet fokozatosan bevonja vizsgálódásának körébe a vele határos tudományokat. A könyv az első kiadáshoz, A magyar nyelv kézikönyvéhez (2003) képest tizenkét új fejezettel bővült, olyan aktuális kérdéseket is tárgyal, mint a szaknyelv vagy az idegennyelv-tanulás. Rengeteg kérdést vet fel a jelnyelvről, a nyelvpolitikáról és a nyelvművelésről szóló rész, a zárófejezetben tárgyalt nyelvtechnológiai kutatás pedig az adattenger számítógépes feldolgozása által beláthatatlan távlatokat nyit az elméleti és alkalmazott nyelvészet számára.
Nem állítom, hogy ez a vaskos szakkönyv könnyű nyári olvasmány, de abban biztos vagyok, hogy jelentős, mindannyiunkat érdeklő munka. Számomra mégis van egy fájó hiányossága: sehol, még utalásként sem szerepel benne nagyapám, Szabó T. Attila neve és a magyar tudományosság számára elismerten fontos munkássága. Születésének százéves évfordulóján ez különösen rosszul esett.