Megjelent a Parnasszus folyóiratban 2008-ban.

Lator László költészetének legalapvetőbb eleme a mozgás: szó-sejtek tusakodása, hogy megteremtsék a vers eleven valóját. „Nincs elvégezve semmi” (Gyerekkor), amíg nincs minden szó a végleges helyén – a versek nem csiszolódnak, mint a kő, hanem kapcsolatokat teremtve egymásra épülnek, akár a sejtek. Az eleven világgal azonban az a baj, hogy „Minden részlet egy-egy egészt idéz meg/ és az egész is csak valami részlet” – éppen ezért „nincs mód pontos fogalmazásra” (Elváltozik), bármilyen teljes és hibátlan is maga a verstest. Abban a pillanatban, amikor testté lesz az ige, belevettetik a változásba és a bizonytalanba: ami eleven, az képlékeny is – az Ige állításának bizonyossága helyett a test kérdéseinek és kétségeinek fogságába vettetik. Így lesz egyetlen versen belül a „tudom, tudom” bizonyosságából már a második sorban „mit tudom én” (Kecskefejő) .
Lator, nekem legalábbis úgy tűnik, mindennél jobban hisz a testben, pontosabban az eleven testben, amit a mozgás és a vágy tüzesít át. A lélek, az Ige bizonyossága csak sejtelem – de ennek a bizonyosságnak a sóvárgása mozgatja az elmét, amely mégsem elégszik meg a test változékony reflexeivel. A reflexió kíváncsisága is aktív, mozgékony állapot, állítástól kérdésig, bizonyosságtól kétségig ingázik – ha jól értelmezem, a filozófiai naturalizmus küzd meg itt a teleológiával, vagy egyszerűbben fogalmazva, az anyagelvűség a célelvűséggel. Merjem azt mondani: a halál az örök élettel? Lator verseiben, sőt, szókapcsolataiban is összefonódik a kettő, amikor „az oly igen romlékony földi lények/ megsemmisülését-feltámadását” játsszák el az állati-emberi testek (Szarvasbőgés), „hogy az ígéret beteljen”. Az örök élet ígérete volna ez? De miféle örök életé? Miféle örök élet az, amely nem feltámasztja, hanem csak újrateremti a testet?
Az én olvasatomban itt a vágy által váltatunk meg – akár csak a megváltás vágya által, ami voltaképpen testi megváltást jelent, a test megváltását, mert az „örökké testre éhes szerelem” mindig megújul, visszaveszi a haláltól elveszni látszó birtokait. „(V)an esély, meglehet, de / nem test szerint feltámadásra” mondja az Erdő című vers, amely előtte még azt állította, hogy „ami szétzüllött, újrakezdi” az élő anyag, mégpedig „egyetlen ízét sem feledve”. Fontos ez az önazonosság? Nagyon. Amíg nincs meg a lélek (testileg is megtapasztalható!) bizonyossága, nem vigasz, hogy a test anyaga is a természeti körforgás része lesz – ezt Lator mindig iszonyatosnak látja, legalábbis addig, amíg a foszlás, a bomlás, a „szétzüllés” formátlansága után újra rendezett formát nem ölt, legyen az fa, madár vagy virág. Talán éppen ezért vonzza Latort a látszólag önmagát ismétlő, (virág)porából feltámadó növényi világ, az udvar növényzete, az erdő mint a testi feltámadás bizonyítéka, vagy az emberi reflexió és megszemélyesítés terhét kevésbé viselő vadállati lét – magban és tojásban ugyanazok a legyőzhetetlen energiák feszülnek, hogy a lét „erőt vegyen az egyhangú halálon”, és az egyéni halál beleolvadjon a faj életébe, az anyag pusztulása az anyag újjászületésébe. Az emberi elme azonban felismeri a testi vágy erejét, és, ahogy a versben is például hozott fa a sziklafalon, „remegő vezetékül feszül” a pusztulás tudata és az újjászületés ígérete közé.
A vágy természete persze kettős: az aktív, forrongó és forrására visszavágyó maszkulin princípiumé (milyen sokszor használja Lator a „visszatódul” szót vagy annak rokonértelmű szavait!), és a vonakodó-kínálkozó, befogadni vágyó, mocsaras-ingoványos, a halált a saját életében feloldó és feloldozó feminin erőé. A befogadás is aktív cselekedet itt, elfogadásnak, rezignációnak nyoma sincs, „az élet visszatódul önszivére”, hogy „megtestesüljön forró anyaméhben” (Az áthevült bádogtető alatt). A megtestesülés állandó motívum, és ebben a kontextusban az élet az Ige, amely a szó kettős értelmében is testet ölt: magára vette és ezáltal ölte meg a testet. Az egyéni lét elvesztésének fájdalmánál a nagy közös lét, az egész anyagi, sejtnyi, molekulányi lét elsöprő energiájának öröme erősebb, mert él az ajzott vágy, mert „forrására gyűl/ a szűkös, lázas élet – / és hirtelen valami izgalom villámlik át a földön (…) egy örökké érvényes pillanatra” (A teremtés).
Mégis, ezen az izgalmon, az eggyé válás vad örömén túl, vagy éppenséggel az előtt, van egy momentum, amely több a kettészakadt princípiumok egymásra vágyódásánál, aktivitásánál: az egység pillanata ez, a váradósságé, a magzati lété, amely a vágy halált sarjadzó bűnét még és már nem ismeri, ahol még nem egyértelmű az „egyetlen lehetőség”, ahol sokértelműen a „testetlenbe oldódnak a testek, / mert nem szilárdult meg még semmi sem, / itt még akármi, jó vagy rossz, megeshet” (Őszi világ), ahol még nem öltött teste az ige, ahol „egylényegű testes s anyagtalan, / a bizonyosság és a kétség.” Mielőtt még Valami szándék ébredez, mielőtt még eltelne a test az örökélet ígéretét hordozó, de örök halálra vető „paradicsomi szerelemmel”, van egy pillanat, ahol „még semmi sem végleges” – ahol nincs szükség a testek egymásba halni igyekvő, egymásban örök életre vágyó menekülésére, mert ez a pillanat maga az egység: nem a testet öltő, hanem a testet magába öltő Ige pillanata, ahol nincs elváltozás – mert nincs még változás sem.