A

Műhelyben jelent meg, elég régen.

Ted Hughes utolsó verseskönyve, a Sylvia Plathról szóló Születésnapi levelek nemrégen jelent meg magyarul. A borítóján látható a költő éles vonású, kifürkészhetetlen tekintetű, őszes hajú arcképe. „Mintha Pilinszky díjbirkózó kiadása lenne” jegyezte meg róla valaki mosolyogva. Valóban van bennük valami közös. Ha egy szóban kellene megfogalmazni: intenzitás. Ha több szóban: elemi erő, kíméletlenség, részvét, fegyelem, örökös készenlét, feltörhetetlen magány, rezzenetlen szembenézés a világ rettenetével. Nem véletlenül volt sikeres kettejük találkozása, mind a költészetben – Hughes Pilinszky-fordításai híresek, és az angol költő kapcsán magyar pályatársa is bekerült a világirodalmi vérkeringésbe – mind pedig az életben: bár egymás nyelvét nem beszélték, úgy tartja a fáma, remekül tudtak együtt hallgatni. „Olyan ő” – írja Pilinszky Hughes-ról – „mint egy csöndes, révült óriás. Lomha, darabos, látnok favágó, néha nyomasztó. Hatalmas a koncentráló ereje, kivételesen nagy költő. De alig beszél. Tökéletesen rejtett az intellektuális élete, vadember benyomását kelti.”
Mégis van köztük egy eredendő különbség: ha Pilinszky a szent, akkor Hughes az eretnek. Pilinszky úgy keresi Istent, hogy meg van győződve létének szükségszerűségéről; Hughes viszont nem keresztény terminológiában gondolkodik: nála a világ, illetve a lét erősebb Istennél. Pilinszky misztikus, Hughes mitikus dimenzióban jár. A kereszténység alapja a megváltás, és egyetlen áldozatban hisz: a kereszthalálban. A mitikus gondolkodás viszont ciklikus, és folyamatosan áldozatokat követel. Hughes nem a megváltásban hisz, hanem magában a rítusban, amely a lét folyamatos, kíméletlen megújulását szolgálja.
Pilinszkynél a kreatúra jellegzetesen emberi vonásokat hordoz: kivetettségében is sóvárogja a Teremtővel való egyesülést. Az állati és tárgyi világ sohasem önmaga, hanem egy belső út stációinak kivetülése. A tyúkketrec lakói „mint szárnyas kerubok” állnak a kíméletlen napsütésben, és a „hasadt patákon, hártyás lábakon” vonuló létezők is egyszerre földiek és túlvilágiak. Hughes verseiben, ezzel szemben, a patás lények nagyon is valóságos juhok (például a Moortown sorozatban), a hártyás lábnyomokat egy vidra taposta („An Otter”), a „szárnyas” pedig biztosan egy héja vagy egy holló („Hawk Roosting”, „Ravens”). Hughes világa tapinthatóan, belélegezhetően valóságos – és mégis: ugyanolyan idegen és embertelen, mint a Pilinszkyé.
Az embertelenség nála annyit jelent: nem emberi – vagyis elsősorban nem emberen túli, hanem emberen inneni erőket. A kreatúra inkább állat, mint ember: öl vagy szenved, de a legfontosabb tulajdonsága mindig az élni akarás. Ted Hughest „természeti” vagy „animális” költőnek nevezték indulásakor. Első, 1957-ben megjelent kötetében (The Hawk in the Rain – Héja az esőben) és a második, Lupercal (1960) című verseskönyvben valóban rengeteg állatot vonultat fel. A nagy amerikai költő, Robert Lowell „villámcsapás erejűnek” nevezte ezeket a verseket, amelyek elemi erőkről szólnak, villanásszerűen világítva be az ösztönök és az érzékek sötétjébe, valahogy úgy, mint Hemingway szűkszavú, tárgyszerű leírásai. Első, és talán leghíresebb állat-verse „A gondolat-róka” (The Thought-Fox) volt, amelyben jól nyomon követhető Ted Hughes módszere: nem próbálja humanizálni az állatokat, nem próbál fölébük kerekedni, vagy erőszakkal behatolni elképzelt lényükbe: inkább hagyja, hogy az állat fokozatosan megtestesülő képzete lépjen be az ő gondolatai közé, először csak vizuálisan, majd, egyre közeledvén, már léptei szinte meghallhatatlan zajával, végül pedig a „meleg, vad rókabűz” közvetlenségével. Az azonosulás tehát nem kívülről befelé, vagyis az emberből az állat felé történik: inkább az állat és az általa képviselt elemi erők törnek be az emberi világba erőszakos, domináns elevenséggel. Későbbi verse, a Wodwo (1967) című kötetben olvasható, borzongató erejű „Kísértetrákok” (Ghost Crabs) is ezt a nyugtalanító, szinte mitikus viszonyt példázza: a tengerből előkúszó különös lények „a világ hatalmasai”, Isten egyedüli „játékszerei”, a pusztító és teremtő ösztönök, amelyekhez képest az ember csupán „baktérium”.
Ted Hughes egzisztenciális költő, aki nem hisz az iróniában és a végsőkig pallérozott versbeszédben – éppen ezért szokták szembeállítani az előtte járó kortárssal, Philip Larkinnal és az őt követő The Movement nevű mozgalommal. Hughes-t nem a társadalom, a kultúra vagy a civilizáció problémái érdeklik, hanem maga a lét – illetve nemlét. A legerősebb verseiben éppen a kettő szembeállítása a megrázó. Ezek az írások legbelső valónkra kérdeznek rá, akár a nagy mitikus szövegek: éppen ezért nehéz róluk beszélni. Olyan dolgokkal szembesítenek, amelyek aligha tárgyalhatók mondjuk egy irodalmi szeminárium tudományos keretei között. Talán éppen ezért látják sokan agresszívnak, sőt durvának ezeket a verseket: mintha valaki váratlanul egy eleven jaguárral („The Jaguar”) vagy bikával („The Bull Moses”) állítana be a verselemző órára, netán egy állkapocs-csontot („Relic”) vagy egy döglött disznót („View of a Pig”) helyezne a katedrára – nem botránykeltő célzattal, pusztán csak azért, mert így tudja a legjobban demonstrálni a mondanivalóját. Persze Baudelaire Egy dögje óta tudjuk, hogy egy rothadó tetemből is lehet költői téma. Hughes abban különbözik francia elődjétől, hogy a tárgyszerű leírást nem követi emelkedett kommentár vagy hasonlat: a döglött állat nem hasonlít már sem önmagára, sem bármi elevenre többé, hiszen a legfőbb tulajdonsága éppen a halál. A levágott disznó puszta hústömeg, és már saját halálával sem azonos: „megsúrolják, mint egy küszöböt”, feldolgozzák, megeszik. Hughes analitikus kísérlete, hogy meghatározza a halált, kudarcot vall: az emberi elme csak az eleven és a holt közötti különbséget képes érzékelni, felfogni.
Az „élő nézi a holtat” szituáció az „ember nézi az állatot” léthelyzet mellet a leggyakoribb képe Hughes költészetének: a nézés tárgya egy leölt, lábánál fogva felfüggesztett állat („November”, „Sunstroke”, „Stations”, „Mount Zion”,). Az „A God” (Istenség) című viszonylag késői versben (az Earth-Numb című kötetből) közvetlen kulcsot kapunk ehhez a Hughes egész életművén végigvonuló motívumhoz: (a megnevezetlen) Krisztus kínját és halálát hasonlítja ezekhez a közszemlére kitett, halálukban is szenvedést sugárzó húsdarabokhoz. Az élő „sehogy sem érti”, mi történt vele: aki (ami) eleven, képtelen megérteni a mások halálát – de a sajátját sem. A rítus – még a megváltás rítusa is – érthetetlenné, ha nem értelmetlenné válik a lét örökös körforgásának csapdájában.
Hughes állatai „titokzatosak”: a hajnali szürkületben álldogáló lovak („The Horses”) éppolyan rejtélyesek, mint az autó fénypászmájában hirtelen feltűnő szarvasok („Roe-Deer”), a „titkos szarvas-lét” tudói; az autóúton talált, még meleg borztetemet is („Coming Down Through Sommerset”) szinte vallásos áhítattal nézi a vers beszélője, tudván tudva, hogy ez a tökéletesen megformált lény hamarosan az oszlás és a bomlás prédája lesz. Hughes, úgy tűnik, éppen a világ szépségét és titokzatos tökéletességét csodálva jut el a világ rettenetének kíméletlen felismeréséhez. Mindennek vége a halál – ebben a felismerésben valóban nem ismer kegyelmet, álságot vagy szépítést. A Moortown-sorozat juhokról szóló verseiben ugyanolyan intenzitással ábrázolja a bárányok születését és vad élniakarását, mint a szülés kínjait vagy a születéssel párhuzamos pusztulást. A „Ravens” (Hollók) című versben például még egy hároméves gyermeknek sem hajlandó hazudni az élet és a halál tényeit illetően: egy halott bárány láttán a gyermek makacs kérdezősködésére („De sírt?”) végül kíméletlen igennel válaszol. A szenvedés letagadhatatlan.
Ebből a tényből eredeztethető Hughes talán legsötétebb kötete, a Varjú (Crow), ez a groteszk fekete ellen-mitológia. Varjú maga a zabolátlan életenergia: olyan lény, aki kilóg a teremtésből, legalábbis annak keresztény változatából. A Hughes-féle apokrif evangélium szerint Varjú teremtette a nemiséget, a gyilkolást sőt a Fekete Fenevadat is (saját magát) – ám ez a teremtés szándéktalan és öntudatlan: Varjú semmi mást nem akar, csak élni. Ő az, aki éhségében felfalja a paradicsomi kígyót; ő az, aki erősebb a halálnál („Examination at the Womb-Door”).
Ez sötét világnézet egyrészt Hughes rettenetes személyes élményeiből (magánéleti tragédiáiból) fakad – másrészt viszont ő is a huszadik század szülötte és neveltje: nemcsak személyes, de történelmi alapélménye is a pusztítás, a háború. Korai katona-verseiben apja első világháborús élményeit dolgozza fel; a második világháborúban már maga is katona volt. Állat-versei mögött ott érződik az a tudat, hogy az ember ragadozó: talán ezért ábrázol a leggyakrabban olyan vadállatokat, akik a létért való küzdelem győztesei. Hughes átérzi a szenvedők és elbukottak kínját, nem dicsőíti az élet-halál küzdelmet, de letagadni vagy megszépíteni sem hajlandó. (A magyar irodalomban Pilinszkyn kívül talán csak Mészöly Miklós munkássága emlékeztet Hughes világára, és Móricz Zsigmond novellái, amelyeket a legjobban egyik mondása jellemez: „Aki meghalt, elvesztette a csatát.”)
Hughes nemcsak az állatvilág vadságát hozza tapintható közelségbe: verseiben sokszor egy vízcsepp a főszereplő („A Man Seeking Experience Enquires His Way of a Drop of Water”), vagy maga a víz mint elem („How Water Began to Play”): a holt anyag, amely élni akar, de még az életnél is erősebb. Hughes-nál maga a halál is élni akar („Life is Trying to be Life”): az élet a legvégső szükségszerűség.
„Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet.” Ami Pilinszkynél ember és Isten viszonyára vonatkozik, az Hughes-nál az egész teremtésre. Az ember elfelejtette az istenek nyelvét, az állatokét nem érti, a sajátját pedig képtelen használni. A létezők lenyűgöző vitalitását csak szemlélni tudja, megérteni nem.