Szabó T. Anna: Kapcsolat és személyiség. Király Odett verseiről
A literán jelent meg.
Dallamos neve ellenére Király Odett kemény szövegeket ír, rögtön felkapja rájuk a fejét a versek vonzó dallamától egy pillanatra gyanútlanná lágyuló olvasó. Az első, amit megérzünk, hogy ez a költő nagyon érzi a formát, leginkább a rá jellemzően szikár ötös-ötödfeles jambust, benne van a kezében, a fülében, beleépült a gondolkodásába – nyilván sokat edzett, olvasott, gyakorolt, végigjárta a maga iskoláit, hogy így tud komolykodni és játszani, néha olyan sötéten, mint Petri vagy Jónás Tamás, máskor meg játékos-ironikusan, mint hozzá hasonlóan sokra hivatott nemzedéktársai. A vers kellő feszessége tehát már megvan, és most azon dolgozik, hogy feszültséggel töltse meg a kiszámítottan tökéletes sorokat. Legjobb verseiben ez egészen remekül sikerül:
(…)
Ha azt parancsolnád, hogy öljelek meg
s nem adnál hozzá mélyebb indítékot,
azt is megtenném, jóllehet szeretlek,
de segítenék, hogy elérd a célod
még ebben is, hogy te győzhess, egészen.
Hiszen ez is egy verseny, jól tudom.
Csak úgy zsarolj, hogy ne legyen esélyem.
Ne állítson meg semmi félúton.
(…)
(Ha megzsarolnál)
Vers és verseny – úgy tűnik, Király Odett életre-halálra akar játszani, versenyezni, és ezzel a tiszta, világos beszéddel tényleg a legnagyobbakat hívja ki és idézi meg, mint ahogy az olyan gyilkosan találó szófordulataival is, mint a jellegzetesen Shakespeare-i „miattad gyógyultam beteggé”, vagy az ironikusan durva Szabó Lőrinc-parafrázis: „Hogy rettenetes? Nem hiszem. Nem mindig az.” Ez utóbbi egyébként egy olyan vers (Magamon kívül) felütése, amely köntörfalazás és szemérmeskedés nélkül beszél a női létről és szexualitásról. Vagy miről is? Lehet, hogy inkább a költészetről beszél? A kitárulkozás kényszeréről és élvezetéről? Arról, hogy a vers „egót ad”, és a költő naturalista indulatában „nem mindig húzza le a szart?” És vajon nem egy versírási módszert látunk ebben a mondatban: „hogy vagyok én, és nincsen érzelem”? A Szabó Lőrincet idéző felütés után éppen a Semmiért egészen kegyetlenségével („Nem vagy enyém, míg magadé vagy”) vág vissza egy mindvégig azonosítatlan (vita)partnernek: „Tán így a jobb: hogy vagyok én és más nincs”. Közben persze néha lehet a másé, de akkor is az én a lényeg, pontosan kijelölt határaival.
Egy író esetében azonban a határokat nemcsak a tapasztalatok alakítják, de a szerzőnek magának kell kialakítania nyilvánosan beszélő énjét és a versek hangját. Ha jól látom, ez most éppen a határkijelölés ideje Király Odett költészetében, a személyiség megformálásáé, éppen ezért tematizálódik minduntalan a versekben a „forma” („a hülye forma!”, „forma bont”, „Ilyen a közös forma”), a személyiség („Személyiségem hozzám szelidül”, „személyiségem velem szembesül”, „személyisége feldereng az éjben”) és a hitel („Így teremtsük meg közös hitelünket”, „egy hiteles ajándék” ). A beszélő azonban nemcsak költő, de nő is, ami ez esetben azért fontos, mert a „nő” és a „férfi” szintén fontos kulcssszavak. A nőiséghez azonban, ellentétben szinte minden kortárs nőnemű költő verseivel, nála (legalábbis az általam ismert szövegekben) nem tartoznak hozzá az olyan megszokott archetipikus attribútumok, mint mondjuk a hold meg a víz – itt nem egy boszorkány, egy jósnő vagy egy ősanya beszél, hanem egy olyan nő, aki akár férfi is lehetne:„Most nő vagyok. Lehetnék férfi is.”„Ha férfi lennék sem változna semmi”. A versek figyelmesen tárgyilagos, néha már-már durva hangütése is ennek a tudatosan választott nézőpontnak a következménye: a részvétet mindig ellensúlyozza a leírás elfogulatlan pontossága, mint a fájdalmasan közvetlen anya- és apaversekben, vagy abban a jellegzetes képben, amikor a beszélő nő egy ismeretlen férfi társaságában utazik egy éjszakai vonaton, akár egymás néma tükörképei, párhuzamos sorslehetőségek, de kettejük között nem alakul ki semmilyen viszony, csak valami néma közösség. A vers címe, a „Kapcsolat” fontos fogalom Király Odett szövegeiben, hiszen a legtöbb versében valakihez vagy valakiről beszél: szülőkről, barátságról, szerelemről. Mintha éppen kiutat keresne a már megszilárdulni látszó személyiségből, megtalálni a kapukat ember és ember, szülő és gyermek, férfi és nő közt, de mindig az elválásba („Felnőtté tettél néhány perc alatt. Hisz távozáskor mindig nőni kell.”), az elhagyatottságba („A magányt nem moshattam ki anyámból”) és a végső elhagyásba („Anyám nem látta – meghalt még előtte”), a titkokba („Titok, a férfi”) és a senki által sem kimagyarázható kérdésekbe ütközik („A miértekre azt hiszem Isten sem tud megfelelő magyarázatot”). És amikor férfi és nő cinkos barátságába a nő, klasszikus lelkesítő-lelkesedő szerepébe helyezkedve, lángot vinne, a férfi kegyetlen realizmussal zökkenti vissza felvállalt költői-emberi szerepébe – de ebből a versrészletből, így, e rövidke elemzés végén legalább az is kiderül, ami eddig nem: hogy Király Odett rezignáltan kemény verseiben bizony üdvözítően fontos szerepe van a humornak és az iróniának is:
Ezek vagyunk mi: én tüzet hozok,
te meg ráöntöd a vizeletmintát.