A DOKK estjére írtam.

Haraszti Ágnes megőrzött valamit a költészet mágikus természetéből. „Ő látó volt, én megörököltem a látást” írja talán a nagymamájáról, de persze mai költőhöz nagyon is illő óvatossággal rögtön hozzáteszi: „a rosszabbik látást, ami tényleg csak a szemé.” Én persze régi versolvasó lévén nem hiszem el neki, és joggal, mert ugyanebben a versben hamarosan olyan képekkel fogunk találkozni, mint a következő: Az ő sötét nyála rágós gumikötél” – ami, legalábbis nekem, úgy hangzik, mint egy archaikus ballada részlete, talán az erős sormetszet miatt („Ruháim, ruháim, Mikor engem visznek, Szegről lehulljatok, Engem gyászoljatok!). Aztán egy következő versben mindjárt egy nő-szoborral találkozunk, aki váratlanul helyet cserél a nézőjével, és elkezdik egymást álmodni – itt is szinte hallom a ballada címét, hogy „A megkövült leány”, pedig a költő udvariasan csak azt a címet adta, hogy „Alvó”. Mi ez, ha nem – ahogy maga a vers mondja, „forgolódás az örök körül”? Ahogy szobor és élő test, mű és ember helyet cserél – az emberből szobor lesz és viszont – valami olyan mágikus cselekedetnek vagyunk tanúi, mint amit annak idején a költő-sámánok műveltek. De mivel a mában élünk, akár csak Haraszti Ágnes, nem fontos egészen beleélnünk magunkat a varázslatba – elég, ha azt mondjuk, hogy a költő látni segít, varázslatosan látni, akár egy tárgyakat egymásra fényképező fotós, aki az időben vagy térben elkülönülő, egyébként nagyon is modern, nagyon is köznapi látványokat látomássá alakítja. Nézzük csak mondjuk ezt a versindító két:

nevet adtál a postaládámnak
egy férfinév lett – egész megnyerő
Ez az, amit az ember megjegyez – valami váratlan, valami vicces, valami nagyon is mostani – de aztán jön a következő két sor:
ide a postások meghalni járnak
sárga körmük a borítékra nő
A vers úgy vezet át a reálisból a költőibe, hogy szinte észre sem vesszük, csak azt, hogy borsódzni kezd a hátunk. Lássuk ugyanezt a technikát egy másik versben (Eggyé):
az apja álla szúr az inge kék
tiszta bőre forró régi rongyom
Persze van, amikor éppen a hátborzongással indít: „Ébredéskor folyékony a padló”, és némi reális kitérő után újra előveszi: „Ami reggel nyál, az éjjel az álmod.”
Vagy megint a vicc és a bőr alá hatoló borzongatás váltogatása:
Új szavak kellenek, írok a gyárnak.
(…)
A leves forró, a szád alatta
megfeketülve lüktet. ”
Ebből is látni, hogy Haraszti Ágnes verseinek legfőbb értéke a franciásan szürreális, egyénien izgalmas képalkotás (nem hiába emleget „fejjel lefelé lógó lényegeket” a Kanál című versben), amelynek sikerül meglepnie és felráznia az olvasót. Milyen sötéten erotikus például ez a különös szerelmesvers-zárlat: „sikló ordít a hegyek között a fényben”; vagy egy látomásos-szerelmes versben ilyen sugallatosan váratlan jelzőket és képeket találunk: „vittem át a porhanyós gonosz égitesten”, „a szívburka lila tulipán”, vagy a szépen adagolt zárlat: „te voltál a kanál és én voltam az étel”. Képei, szavai mintha egy sajátságos magánmitológia körében mozognának, ahol az „ősi angyali képek” között az élet mégis párásan, hátborzongatóan animális. Így keveredik nála a fizikai és a metafizikai világ: „bogaraktól tanult mozdulatok / sűrű párájában mozdulsz”, „imára kulcsolt ízelt ökle”. Ebben a világban elszánt és szomorú az égitestek arca: „zuhan a hold szeme zárva”.
A magánmitológia két talán legtöbbet emlegetett eleme a haj és a labirintus – („Akkor hol látlak, melyik rángó idegemben hullik tele bomló hajaddal minden”, máshol meg egyenesen „édes hajszálak” szerepelnek) és hogy a köznapi és a mitikus fogalom mennyire összefügg, ez a Meztelenül című versből látszik a legjobban:

és tarkódon felejti magát
hajszálaim ógörög labirintusa

nem szeretlek csak féltelek a naptól
felszárítja folyékony érintésedet

Hogyan, hogyan nem, engem ez is egy balladára emlékeztet, mégpedig a Megholt legény címűre, abból is erre a szakaszra: „Odamegy babája, Költi, de nem hallja, Kelj fel, édes rózsám, Gyere, menjünk haza! Nem menyek, nem menyek, Mert meg vagyok halva, Gesztenyeszín göndör hajam Vállamra van fagyva”.
Láthatjuk itt is, hogy a köznapi kép, a holtunk után tovább növő haj úgy vezet át a valóságon túlira, ahogy a labirintus a halálba.

Persze az eddig elmondottakból nem derül ki, hogy Haraszti Ágnes a könnyedséget is kedveli, a humort, a szellemes fricskákat, a szójátékokat – de valahogy ezek mögött is rémisztő terek derengenek. A „Költői ízeltlábúság” vicce – „fej, tor, poklok” azért bevilágít a nem túl szívderítő költői másvilágba, és az ironikus kitételből: „pedig viszonylag jól van megszervezve a labirintus” is látszik, hogy azért a szavak fonalát követve mélyebbre kerülhetünk a metaforák útvesztőjébe, mint azt valójában akarnánk – és amikor eltévedünk, akkor jövünk rá, hova is kerültünk valójában: veszélyes vidékre, a lélek lápvilágába. Ahogya régi kartográfusok írtak a feltérképezetlen területeket jelző nagy fehér foltokra: „Vigyázat, szörnyek!”