Egyik első prózai írásom.

– Megtaláltam.

Petri Barna letette a kávéscsészét és hitetlenkedő mosollyal felnézett az újságjából: – Na és hol van?

Keresi Arnold, aki éppen a szivarjával volt elfoglalva, odalökte a helyi hírlap legfrissebb számát. A lapszél egy helyütt be volt szakítva, az apróhirdetéseknél.

„- Harminchat éves, barna hajú, szürke szemű tanítónő megismerkedne becsületes, káros szenvedélyektől mentes, biztos állással rendelkező úrral, kizárólag házasság céljából. Kalandorok kíméljenek! „Házi tűzhely” jeligére választ a kiadóba kérek.” – olvasta emelt hangon Petri. – Honnan tudod, hogy ő az? – kérdezte szokatlan komolysággal.

– Megérzés – hunyorított Keresi. – Majd meglátod.

– Előbb majd levelezni kell vele- nyugodott bele Petri.

– Nem az a típus.

– Hát?

– Nem lesz nehéz. Jövő héten színházba megyünk. Azután múzeumba. Azután az oltárhoz. Slussz. Vénlány ez már. Nem érzelmes fajta.

Keresi Arnold intett a pincérnek.

– Három kávé volt. – mondta.

– És két szivar. Káros szenvedélyektől mentes, mi? – Petri vigyorgott.

– Áh – legyintett Keresi. – Majd megszokja.

Ebben tévedett. Nem szokta meg. Mikor először találkára hívta a lányt, tüntetően szivarozva várta.

Sovány, vértelen arcú nő közeledett, kontyba tűzött, kopottas hajjal, szürke kosztümben, retiküllel. – Nem is csúnya. – állapította meg Keresi. A leány rebbenő tekintettel nézett körül. Keresi odalépett hozzá.

– Keresi Arnold nyugalmazott köz-és váltóügyvéd. „Házi tűzhely” kisasszonyhoz van szerencsém?

A lány önkéntelenül bólintott, de azután hirtelen félrekapta a fejét. Láthatóan bántotta a szivarfüst. Nem is szólt sokáig, csendben álltak, Keresi élvezte a lány nyilvánvaló riadalmát, akár egy gyermekes csínyt. De aztán megszánta.

– Ezer bocsánat, kisasszony, modortalanságomért. Nem is tudom… – félbehagyta a mondatot, a zsebéből kis kerek szivarhamutartót vett ki, elnyomta benne a szivart, majd rákattintotta a fedelet és zsebre tette. – Engedje meg – folytatta fesztelenül – hogy átnyújtsam önnek tiszteletem jeléül ezt a rózsacsokrot.

A leány átvette a virágot, mosolytalanul, gépiesen.

– Jávor Beáta vagyok – mondta aztán fakó hangon. – Talán menjünk. Fázom.

Hideg szél fújt valóban. Ahogy mentek a rügyező fasorban, Keresi is megérezte a hűvösséget. Mesélni kezdett a leánynak, ostobaságokat. Zavarban volt. Érezte a lány makacs hallgatásából áradó szemrehányást. – Talán bocsánatot kellene kérnem – gondolta. De nem kért bocsánatot. – Hiszen becsapott – rágódott magában. – Ilyen névvel akár színésznő is lehetne. Beáta. Nem elég közönséges. Sok ez nekem, túl sok. Ilyen névvel nem vehetem el.

Később azután megnyugodott. – Hiszen Keresiné lesz, Keresi Arnoldné. Semmi Beáta, semmi Jávor, semmi tündérkedés. De hátha mégsem jön hozzám – egy pillanatra megijedt.

– Figyeljen rám – mondta a leánynak (nem bírta a nevén szólítani) – figyeljen rám, kérem. Én nem vagyok az a fajta férfi, aki sokáig szédíti a nőket. Hozzám jönne feleségül?

– Igen – mondta a lány, gondolkodás nélkül.

Azután megint nem szólt sokáig. Amikor átmentek a hídon, hallhatóan vacogott a foga.

– Nem kísérne inkább haza? – kérdezte.

Keresit olyan váratlanul érte ez a fázástól vékony, színtelen hang, hogy egészen belezavarodott a hosszú, kitalált históriába, amit éppen mesélt.

– Persze, hogyne – dadogta meglepetten.

– Tökéletes fogás! – újságolta másnap Petrinek. – Szürke, mint egy veréb és ostoba, mint egy tyúk.

– És csúnya is, remélem.

– Nem – vallotta be Keresi, szinte röstellkedve. – De nem is szép. Holnapután tényleg elviszem az operába. Gyere el, nézd meg. Mert nem adok neki egy hónapot és Keresiné lesz belőle.

– Gratulálok.

– Fogadjunk, hogy még soha nem volt operában.

Beáta ügyetlenül botladozott szilvakék, nehézkes estélyi ruhájában. Keresi besegítette a konflisba.

– Tetszett a darab? – kérdezte, amikor már elindultak.

– Nagyon – mondta a lány, minden lelkesedés nélkül.

– Ugye nem bánja, ha rágyújtok? – kérdezte Keresi, oldalvást sandítva a vékony, sápadt arcra.

– Csak tessék – mondta Beáta. A hangja üres volt. Elfordította a fejét.

Keresi rágyújtott.

– Miért gyötröd annyit? – kérdezte Petri. – Nem lesz ennek jó vége.

– Kinek? Nekem vagy neki? – kérdezte Keresi Arnold, félvállról. Aztán, hogy Petri nem felelt, hozzátette: – Hát hiszen nem is érzi. Nincs ebben a lányban egy cseppnyi lélek sem. Nem sír ez soha. Alig szól, amióta elvettem. Nem mosolyog, nem bújik hozzám.

– Hát akkor mi a fenét csináltok ketten?

– Semmit. Hát épp ez az. Ül egész nap, kötöget, főz, vagy bámul ki az ablakon. Én meg hagyom. Nézem és örülök. Hiszen ezt akartam, nem? Egy tökéletesen jelentéktelen asszonyt. Tudod, van abban valami bizsergetően izgalmas, ha az ember felesége a legunalmasabb nő a világon.

A nyár lassan lepergett. Keresi kávéházba járt, bordélyba, orfeumba. A feleségét nem vitte sehova. Mikor átmulatott éjszakái után hazaért, étel várta és meleg. Beáta, aranyszemű, falfehér arcú kis bagolyasszony, ébren várta. Szó nélkül tette elé a tányért, azután a hokedlire ült, és várta, amíg Keresi befejezte az evést. Egyszer Keresi, kíváncsiságból, ráparancsolt, hogy ne nézze már, menjen a fenébe. Beáta felállt, kiment. Keresi, ahogy egyedül maradt az üres konyhában, hirtelen félni kezdett.

– Nem kell ingyencseléd – morogta maga elé. – Ez az asszony meg akar ölni. – Összeborzongott, mint aki titkot tudott meg. Rémülten körülnézett. Aztán feltört belőle a csukladozó, részeg sírás.

– Jucika, jaj, Jucika – motyogta az asztalra borulva.

Jucika kurva volt, százötven kiló gyöngédség. Már két éve, hogy meghalt.

– Mondja, házitűzhely asszonyság, nem hízott meg maga egy kicsit? – kérdezte másnap reggel. Kialudta a bort, a félelmet, de a helyükön már oktalan gyűlölet ébredezett. Bosszantani akarta a feleségét, bár nem remélte, hogy sikerülhet.

De az asszony megriadt. Karikás bagolyszeme még jobban kikerekedett, ahogy egyenesen Keresire nézett. A fejét rázta, makacsul és elszántan, mint egy lopáson kapott gyermek.

– Nocsak! – ámult el Keresi – Csak nincs igazam? Ahogy így jobban megnézte, Beáta valóban megkövéredett.

– Jót tesz a koszt és kvártély? – kérdezte aztán leplezetlen megvetéssel. Beáta önkéntelen mozdulattal a hasára tette a kezét.

-Mondja csak – folytatta Keresi hidegen, kajánul -, mit csinál maga, mikor nem vagyok itthon?

Az asszonynak megrebbent a tekintete.

-Rosszul vagyok – mondta, és teljes hosszában elvágódott a konyhakövön.

Az orvost Petri ajánlotta Keresinek. De Beáta csak ennyit mondott:

– Inkább megölöm magam, minthogy megnézzen.

Petri másnap új ötlettel állt elő.

– Vizsgáld meg te.

– Nem tudom.

– Az ég szerelmére, ember, hiszen a te feleséged!

– De még nem nyúltam hozzá soha.

– Nem hagyná?

– Nem is próbáltam. De talán… Mit gondolsz?

Ősz volt, lucskos és tompa ősz. Keresi Arnold a sétabotját lóbálva ballagott a kopasz fasorban. Alig mert hazamenni. Az asszonyt látta, a csúnya kis asszonyt, és elképzelte hideg, utálkozó érintését.

Végül mégis hazakergette a didergető szél. A ház üres volt. Először megijedt, aztán megkönnyebbült.

– Elment – vidámodott meg – Elment!

De a biztonság kedvéért mégis körülnézett.

A cselédszobában talált rá. Szétnyílt köpenyben, meztelenül feküdt a padlón, felakadt, homályosodó szemmel. Tökéletes teste fehéren világított az udvarról beszűrődő kevéske fényben. A hasa, amelye utolsó görcseiben rászorította eres, öregedő kezét, feszes volt, gömbölyű és hatalmas, mint egy dinnye. A lába köze, a combja és alatta a szőnyeg csupa sötét, rossz szagú vér.

A temetés után Keresi Arnold még azt mondta Petrinek, akit az üres házból az ajtóig kísért:

– Csak azt nem tudom, mikor történt. Lehet, hogy azért akart hozzám jönni. Vagy talán utána volt valakije. Hiszen azt sem tudom, ki volt, mi volt – eltűnődött. – Azt írta az újságban, hogy tanítónő. De soha nem beszélt erről. Semmiről sem beszélt.

– Most már nem is fog – mondta Petri rezignáltan.

Keresi Arnold becsukta mögötte az ajtót. Visszament a konyhába, leült az asztal mellé, kitöltötte a maradék bort.

– Beáta, te kurva – sóhajtotta alig hallhatóan. Aztán ivott.

(1995; megjelent az Esőben, 2004)