Egy fényképhez írtam, a Beszélő felkérésére.

A fiú tenyere csupa büdös sárga maszat volt. Az imént megcsúszott a keze az üvegen, és a mérőkanál helyett a márványpultra ömlött a kénpor. Gyorsan és észrevétlenül kellett letörölnie, mert Kálmán úrnál könnyen állt a pofon. Lenézett, és meglátta, hogy Kálmán úr fényes cipője is poros lett egy kicsit. Valahogy le kell szállnia a magas háromlábú székről, és bemásznia a pult alá, hogy letörölje. De nem mert leejteni semmit, mert Kálmán úr úgy vágná hátba, hogy utánaesne. És akkor persze lenézne, hogy mit tört el már megint, és úgyis meglátná a foltot.

Kálmán úr ellépett onnan, ráállt a nyikorgó háromfokú falépcső második fokára, és leemelte a gumiarábikumos tégelyt. A fiú egy pillanatra még a pofonról is megfeledkezett, úgy nézte, amint a Kálmán úr széles, puha hátán megfeszül a kikeményített gyógyszerészköpeny, aztán elernyed, és Kálmán úr visszafordul és lekoppantja az üveget. A fiú többször megpróbálta már levenni a gumiarábikumot, de soha nem érte el. Talán most lophat is belőle: úgy hallotta, rágni is lehet. Ennél csak a gilisztacsokoládé izgatta jobban.

De Kálmán úr nem nyitotta ki az üveget, hanem belobbantotta a borszeszégőt, és méhviaszt kezdett melegíteni. Az laborban meleg mézszag terjengett, a fiúnak megkordult a gyomra. A viaszt is lehet rágni a lépesmézben. Beleragad az ember fogába, és utána még hosszan érzi a szájában az édességet. Gyorsan adagolni kezdte a port a karcsú patikamérleg rézszínnel ragyogó serpenyőjébe. Kálmán úr odafordult és nézte. Most, most fog rászólni, hogy rosszul csinálja.

Künn megzörrent a kilincs, pedig a délutáni óra dacára valamiért bezárták a boltot, és Kálmán úr már egy óra óta feszült volt, mintha várna valakit. Kálmán úr eloltotta a lángot, gyorsan belecsorgatta a viaszt a glicerinbe, odalökte eléje, hogy keverje meg, aztán sietve kiment a boltba. A fiú hallotta, hogy valakivel beszélget, de nem figyelt oda: lagymatagon kavargatta a zsíros, ragadós krémet, és közben a tégelyt bámulta. Aztán gyorsan letette a márványmozsarat, maga elé húzta a vastag, barna üveget, rajta a cirkalmas felirattal, kiemelte belőle a szögletes kupakot, és gondolkozás nélkül belenézett. Eszébe sem jutott, milyen iszonyúan fájt, amikor két hete beleszippantott a tömény ecetsavba. Akkor Kálmán úr megtanította, hogy a kezével kell maga felé legyezgetnie az üvegből kipárolgó szagot. A gumiarábikum azonban nem csípett és nem marta a szemét, egyáltalán semmilyen illata nem volt – viszont sűrű, zöldesfehér folyadék derengett a nyílásban. A fiú meglötyögtette. Ezt nem lehet rágni, ez oldat, hogy a nyavalya törné ki. De talán a levegőn megszilárdul. Körülnézett, mibe tölthetné ki, de akkor meghallotta a bátyja hangját.

Hogy kerül ez ide? Leugrott a székről és odalopózott az ajtóhoz. A bátyja még mindig a bejáratnál állt, de csak a háta látszott: a feje és a válla eltűnt a fényképezőgép ponyvája alatt. „Egy kissé balra” mondta, és Kálmán úr, aki ott állt a pult mögött, közvetlenül az óra alatt, fél lépést tett balra. „Szíveskedjék mosolyogni, mintha a vevőket szolgálná ki” mondta a bátyja a sötétből, és Kálmán úr engedelmesen elhúzta a száját. A fiú utálta ezt a vontatott, mézesmázos hangot. Ha a bátyja odavenné maga mellé, ő nem így beszélne, hanem pattogósan, vidáman. És nem is embereket fényképezne, hanem kizárólag autómobilokat, a rojtos bársonyülésükkel és az ablakukba tett virággal. Meg ahogy a házakat építik. Hogy szerette, mikor a tótok lekiabáltak a cselédeknek az állványról! Ő is szívesen lenne építőmunkás. De az anyja, aki a patikát takarította esténként (jó sokáig, mert Kálmán úr porszemet sem tűrt) valahogy bekönyörögte őt ide, ebbe a különös, hideg szagú, nehéz bútoros, boltíves és titokzatos boltba, törékeny üvegek és büdös szerek közé, a bezártságba, ahol egész nap vigyáznia kellett a mozdulataira. Bezzeg a bátyja, ő járhat, ahová akar, vagy ahová hívják, szalonokba, borbélyüzletbe, és vásárba is néha. Legalább egyszer vinné el magával. Persze neki most annyi ideje sincs, hogy kimenjen a kikötőbe, bámulni a hatalmas, dőlt kéményű, lapátkerekes hajókat. Az anyja mesélte, hogy Laci nemrégen lefényképezte a híres Orient expresszt. A szíve is belefacsarodott az irigységbe. Ki tudja, meddig fogja itt kavargatni a kencéket és pasztákat. Még csak egy hónapja volt itt, de már elege volt a keményítőfényből, a fiákerporból, a molyporpapírból, a fehérítőkenőcsből, a poloskatinktúrából, a patakenőcsből és a porcelánragasztóból. Kálmán úr nem bízik meg benne, pedig ő már egyedül is meg tudná csinálni, amit kell.

Eszébe jutott, mennyire haragudott, amikor a laborból kikukkantva meglátta, amint Kálmán úr a pult felett a szájához vonja a szomszéd Julis kezét. „Hagyjon már” mondta pirulva a lány, pedig éppen üres volt a bolt. A fiú látta, hogy Julis kézfeje csupa seb és repedés: az anyjának segített mosni minden nap, reggeltől estig, de ezt persze Kálmán úr nem tudta. Nem is érdekelte: kimérte neki a szappant és a padlóviaszt, és a fenekébe csípett, amikor kikísérte az ajtóig. Aznap éjjel, amikor az anyja befejezte a takarítást, kilopta a zsebéből a kulcsot, elszökött hazulról és hajnalig dolgozott a gyertyafényben és recsegős csendben, a hasas régi üvegek között. A Traxler-féle 1892-es mohácsi gyógyszerkönyv alapján kikeverte a glicerinkrémet. Agar-agar concisi, aqua destillata, glicerin, oleum neroli, oleum bergamoti, oleum amarum, spiritus, mondta a recept. Hiába maradt ki az iskolából éppen a latin miatt, azért megértette, amennyit kellett. A bergamottolajat azonban nem találta, levendulaolajat használt helyette. Belekente a krémet egy nagy gyufásskatulyába, és gondosan letisztított mindent. Hogy örült Julis! Azóta szépen gyógyul a keze. Kálmán úr letörné a derekát, ha megtudná. De nem is jött Julis azóta többet. Ha Kálmán úrnak kedve szottyanna megcsókolgatni a kezét, bizony megérezné rajta a krémszagot, és akkor biztos gyanút fogna.

Ahogy ott figyelt az ajtóhoz lapulva, hirtelen megérezte magán Kálmán úr tekintetét. „Ejnye, hogy azt a…! Mit leselkedel, mi?” Egy iramodással ott termett mellette, és a fülénél fogva kirántotta az ajtó mögül. „Ide nézzen, mester, ezt fotografálja le! A naplopók gyöngye!” A bátyja kényszeredetten mosolygott, de nem szólt egy szót se. A gazember úgy tesz, mintha nem is ismerné. Na, csak jöjjön egyszer haza, megnézheti a felszerelését. El fogja törni azt a lencsét, de el ám.

„Készítenék még egy felvételt, a biztonság végett” mondta Laci gyorsan. Kálmán úr bólintott, de még mindig nem engedte el a fiú fülét. „Egy pillanat” mondta. Együtt végigmentek a bal oldali polc mentén, Kálmán úr leemelt egy üveget, és a kezébe nyomta. „Ezt keverd még bele a kenőcsbe” mondta, és a labor felé lökdöste a fiút. „Egy mérőkanállal. És meg ne lássam, hogy hozzápiszkálsz valamihez!” Betaszította az ajtón, és visszafordult a fényképész felé: „A pult mögé menjek megint?”

„Maradjon ott, ahol van, kérem” mondta a fényképész tompa, ponyva alóli hangon, és már kattant is a gép. És ahogy a fiú kapkodva becsukta és visszatette az asztal végére a gumiarábikumos tégelyt, eszébe jutott, hogy a fess Kálmán urat sárga foltos cipőben konzerválták az örökkévalóságnak és drága menyasszonyának, Micinek. Elvigyorogta magát.

(megjelent a Beszélőben, 2005)