Forrás: http://uj.terasz.hu/terasz.php?id=irodalom&page=cikk&cikk_id=12147&rovat_id=95

Szabó T. Anna: Értsd meg


„A versben érzékiség és gondolatiság, érzékenység és filozofikum Szabó T. Annától már ismerős minőségei adódnak össze.” – Halmai Tamás esszéje.

A komlói Nagy László Gimnázium
diákjainak és tanárainak

„A tudottról tudni, hogy tudjuk;
a nem tudottról pedig tudni,
hogy nem tudjuk: ez az igazi tudás.”
Konfuciusz

„És annál bölcsebb lesz valaki, minél többet fog
tudni a maga tudatlanságáról.”
Nicolaus Cusanus

Szabó T. Anna 2006-os, Elhagy című verseskötetének kritikai fogadtatása beszédesen s tanulságosan vált széttartóvá. A Magyar Narancs s utóbb az Élet és Irodalom hasábjain kibontakozott polémia a kortárs recepciónak nemcsak értésmódszertani, de ízlésbeli sokféleségét is nyilvánvalóvá tette. A kritika többszólamúsága a reflektálatlan közhelyesség formanyelvi giccsének vádjával élt – egyfelől; a verstani mívességben megörökített világképi értéktartalmak dicséretét hangoztatta – másfelől. E sorok írója, jóllehet recenziójával (Kritika, 2007/2.) s néhány korábbi esszéjével is igen határozottan foglalt állást Szabó T. Anna költészetének kivételes értéktelítettsége mellett, a párbeszédre kényszerült értelmezői nyelvek konfliktusát (a személyeskedés terméketlen alakzataitól eltekintve) örvendetes fejleménynek, mert az élő irodalom elevensége biztosítékának látta – s látja ma is. A kötet megjelenése óta folyóiratban publikált Szabó T.-versek közül most mindenesetre egy olyan darabra igyekszik elemzői figyelmet vonni, amely éppen a megértés egzisztenciális szükségességét hangsúlyosítja.

ÉRTSD MEG

Értsd meg magad, mint libegő, sosem-álló mozgását a fa,
tumultuózus felhőit az ég az őszi szélben,
képlékeny hullámzását a tenger,
fénymozaikját a lüktető,
mindig változó metropolisz.
Értsd meg a hajad minden szálát, a bőröd pórusait, a
szemed rebegését álmodban, az izmok
egymásrahangolt mozgását, a sejtek
önjáró dallamát, az idegekbe nyilalló
vágyat, sejtelmet, gerincizzító
gyönyört, azt, ahogyan egy vagy
a levegővel, s kiröppensz magadból
minden légzéskor. Érintsd meg a földet,
szorítsd a vizet a markodba, érezd
benne a dobogásod. Magadban halott vagy,
érezd a halottakat magadban, a lángot,
értsd meg magadat, értsd meg, légy egész.
Érezd magad, ahogy a tenger érzi,
értsd meg magad, ahogy az ember érti,
hogy érthető legyen az érinthetetlen.
És végre élsz.

A versben érzékiség és gondolatiság, érzékenység és filozofikum Szabó T. Annától már ismerős minőségei adódnak össze. A 6 versmondat alkotta, 21 soros, astrofikus szöveg – a cím nyitotta horizonton teljesedve ki – a megérthető lét előföltevéséből a saját lét megértésének szükségszerűségét származtatja. E logika az „Értsd meg magad” nyomatékos fölütésétől az „És végre élsz.” következményes zárlatáig vezeti a versbeszédet. A „légy egész” – „végre élsz” távoli ölelkező rímétől összefogott sorokban mintegy a „gondolkodj egész testtel” (Müller Péter Sziámi) mindennapivá tehető misztikumát kínálva föl a megszólítottnak.

Az esztéticitás műveleteiben stiláris, retorikai és poétikai fogások egész sora működik közre. A megszólító beszédforma érthető önmegszólításként, de a lírai „te” alakját is megrajzolhatja, s az olvasót közvetlenül párbeszédre hívó eszközként is érvényét lelheti. A tanító szándékot a rapszodikus versforma oldja, az „Ismerd meg önmagad!” kognitív parancsát (ismeretelméleti mágiáját?) a pindaroszi óda műfaji emlékezete klasszicizálja. Az analógiás képalkotás (hasonlatok és metaforák gazdag rendszere) az összefüggések rendjében fölismerhető (mert önmagára ismerő) én létbeli helyzetét allegorizálja. A „Magadban halott” – „halottakat magadban” tükörszerkezetének játékos komolysága lét és nemlét határára vetíti e pozíciót, az élő tudatot a holtak emlékétől meghatározottnak tüntetve föl. A gondolatritmus (mely itt szó szerint a gondolat ritmusa) zenei hatást eredményez; az eufonikus hangképleteket rímek egészítik ki (igaz, csak az ekképp is megemelt, utolsó sorokban); s ugyancsak zenei rendet formál a nyelvnek a többszörös figura etymologica révén színre vitt bölcsessége: az egész (az egyetlen) tapasztalata az „értsd” – „érintsd” – „érezd” jelölősor hármasságában, a teljesség ígérete a részek egymásra utaltságában.

A cím szelíd (a felszólító modalitáshoz nem társít felkiáltójeleket a szöveg!) hermeneutikai imperatívusza több szinten értelmezhető: idézetcímként a tételmondatot („Értsd meg magad”) emeli ki; önreflexív alakzatként olvasva viszont a műre magára vonatkoztatható (értsd meg azt a verset, amely arra int, hogy értsd meg magad…). Ám mindahány változatban az élettel, mégpedig a teljes élettel azonosított megértés egzisztenciális kívánalmát, sőt, ontologikus követelményét szövegesíti. Aminek felelősségét immár az ezt az olvasástapasztalatot szövegesítő értelmezés (mint a megértés minősített módja) sem háríthatja el magától…

Szabó T. Anna felolvas

Az iskolás bölcselkedés adódó veszélyét, a triviális didaxis retorikai kockázatát a vers a nevezett nyelvi-poétikai tényezőknek köszönhetően biztonsággal elkerüli. S az esztétikai sikerben még valami szerepet játszik: a műgond kontextualizáló tudatossága. A mű ugyanis, amely az Árgus 2007/1. számában látott napvilágot, nem egymagában került az olvasók elé. A megelőző lapon a szerző Levél című költeménye volt olvasható. Az a vers, amely elsősorban a rendre való ráhagyatkozás tanácsát („hagyni, hogy sodorjon az áram”), az énnél nagyobb erők jótékony jelenlétének vigaszát („a fényben minden szerkezet kitetszik”) poetizálja. A két szöveg dialogikus viszonya egyértelműnek mondható. A fa motívumától az egész fogalmáig ível mindkét kompozíció, s az egyes szám második személyű versbeszéd mindkét műben a megértésnek (a világ és az én megértésének) elodázhatatlanságára figyelmeztet. Mint az Értsd meg, úgy a Levél cím is legalábbis kettős értelmű: a (hasonlatként megjelenő) fa leveleként, illetőleg (az olvasónak címzett) postai küldeményként egyaránt jelentéssel bírhat. A szövegeket a közösnek tetsző téma (a megérthető élet dilemmája) összekapcsolja, de szembe is állítja egymással: míg az Értsd meg a felszólító forma aggálytalan egyöntetűségéből meríti retorikai erejét, a Levél kijelentő dikciója a megértés óhatatlan megkésettségével („Utólag érted majd meg, hogy mi lesz itt”), azaz a megértésre való fölhívás eredendő hasztalanságával vet számot. Hogy a kérdés–felelet avagy a tézis–antitézis logikája érvényesül-e itt, s ha igen, melyik vers a kérdés (vagy a tézis) s melyik a felelet (netán antitézis): az olvasat irányától, az olvasó igényétől függhet. (A „kollektív lírai tudattalan” [Vörös István] mélyéről számos hasonló eset volna hivatkozható. A problematika szerteágazó voltát érzékeltetendő, e helyt csak utalunk egy klasszikus példára, a Kosztolányi-életmű két nevezetes szöveghelyének egymást kizáró? kiegészítő? jelentésirányára: „s ne a törtet tekintsd és csonka részét, / de az egész nem-osztható egészét” – mondja a Számadás című szonettciklus harmadik darabja [1933]; „Mert idegen és őrült az egész, / de nyájas és rokon velem a rész” – fogalmaz a Kétségbeesés című szöveg [1930].) Annyi bizonyosnak tűnik föl: a rész–egész dialektika a két szövegben külön-külön is, de a kettőben együtt (az összegződő olvasástapasztalat befelé nyíló terében) különös eréllyel invitálja a megértés ún. hermeneutikai körébe az olvasót. Ha igaz, hogy a költészet „az irodalom lelke” (Beney Zsuzsa), akkor az irodalom átlelkesítésében éppen az ilyen versek játszhatnak lényegi szerepet. Rendhagyó zárlat gyanánt – s további interpretációs okvetetlenkedés helyett – íme, az Értsd meg párverse:

LEVÉL

Úgy vagy egész nap, mint a fa a szélben.
Hajlasz vele, de nem mozdulsz el mégsem.
Egyet akarsz, de nem tudod, hogy az mi.
Addig várnod kell, egy helyben maradni.

Közben hagyni, hogy sodorjon az áram.
Táncoltasson, de ne vigyen magával.
Szabadítson meg, de még ne a testtől,
csak a csillámló, sok feleslegestől.

Utólag érted majd meg, hogy mi lesz itt –
a fényben minden szerkezet kitetszik.
Ez a tanulság. Sokallod, kevesled:
úgy vagy egész, ha részeid levedled.

[ Halamai Tamás ]