Forrás: http://www.terasz.hu/terasz.php?id=irodalom&page=cikk&cikk_id=10057

Költészetnap közeledtével kilenc költőt kértünk fel, írjon a legkedvesebb verséről. Szlukovényi Katalin Szabó T. Anna A mai nap című versét választotta. „Szabó T. ezt nagyon tudja: a mások által mókuskeréknek vélt mindennapok gyönyörűségét addig izzítani egy-egy szövegben, míg ráébreszt, micsoda érzéki orgia, milyen teljes öröm élhető meg akár egy szimpla mosogatás közben.”

Egyetlen versről sem állíthatnám meggyőződéssel, hogy a legkedvesebb, kedvesebb minden más versnél, mintegy a „Poézis” örökkévalóságba dermedt ideájaként. Hiszen a jó versekben épp az a jó, hogy a világ határtalan, eleven gazdagsága válik bennük felismerhetővé és egymással megoszthatóvá. S mivel annál jobb a vers, minél pontosabb és sajátosabb hangú, szükségszerű, hogy élethelyzetenként, hangulatonként más és más szöveg olvastán érzem, hogy ez most az elevenembe talál.
Így viszont egy-egy időszaknak mégiscsak meglehet a maga legfontosabb darabja. Számomra ez mostanság Szabó T. Annától A mai nap. Nagy vers. Ezért külön szeretem, hogy ilyen egyszerű a címe. Ahogy a felütése is: „Képzeld, mi történt.” Ez rokon azzal, ahogy Kosztolányi indítja a Hajnali részegséget: „Elmondanám ezt néked, ha nem unnád.” Mindkét mondat szerényen hétköznapi, s mindkét vers innen ellendülve a létezés elemi szépségének élményéig jut el, olyan transzcendencia-tapasztalat birtokában érve ismét földet, amely immár a mindennapokon is átragyog. Szabó T. ezt nagyon tudja: a mások által mókuskeréknek vélt mindennapok gyönyörűségét addig izzítani egy-egy szövegben, míg ráébreszt, micsoda érzéki orgia, milyen teljes öröm élhető meg akár egy szimpla mosogatás közben (Március).
A kezdetnek a Hajnali részegséggel rokon másik mozzanata, hogy a beszélő a megszólítás gesztusával létrehívja saját hallgatóságát. Szeretem azokat a verseket, amelyek tudatában vannak annak, hogy azért érdemes őket elmondani, mert van kinek. Szabó T. esetében ráadásul a megszólított a második szakasztól immár a beszéd tárgyává is alakul. Mesteri az, ahogy a lírai én a vers terét különféle idősíkokból származó mozzanatokkal úgy rendezi be, hogy még a magányos élmény is közössé válik az elbeszélés aktusában, hiszen éppen a másikkal való megosztása révén nyeri el valódi értelmét. Ez a hatás a bravúros kompozíciós technikának köszönhető. Az első szakasz nagyszabású, allegorikus részletességgel kifejtett, egzisztenciális szorongás-élménye, a villamos-kép negatív kicsengésű szentenciába torkoll: „És most úgy érzem, megtörténhet bármi.” A zárószakaszban azonban ez a mondat – épp csak árnyalatnyi módosítással – már nem a katasztrófa előérzetét sugallja; épp ellenkezőleg. A félelem, pusztán attól, hogy a lírai alany megoszthatta a megszólítottal – aki biztonságot adóan belépett mellé a képbe – átfordul a közös, merész kaland erotikusan izgalmas ígéretévé: „hanem utazunk, egymás melegében, / a ködös hídon, egy villamoson. / És azt érzem, hogy megtörténhet bármi, / mint akkor ott az első éjjelen.”
A két pillér közti, finoman kimunkált átmenetet a közbülső három szakasz idő- és perspektívaváltásai biztosítják. A szorongás bizakodó várakozásba fordításával rokon az a játékosság, mellyel a jelenből nézve az első szeretkezés fájdalma boldogságként, a veszteség beteljesülésként, a vég kezdetként idéződik meg: „Elvesztettem, de megtaláltalak. / Csak azt vesztettem el, mi megmaradt.” Az első tétel nagytotálját követő múltbéli, meghitt közelkép után a harmadik részben tovább szűkül a fókusz, a beszélő mindennapi tevékenykedése közben a parányi részletekre: levágott hajszálakra összpontosít. (Hogy a látványkezelés Szabó T. Annánál mennyire tudatos, azt a fényképezést alapvető formai, szerkezeti és metaforikus elemként kezelő, fény című kötetéből is tudhatjuk.) S amilyen torokszorítóan üres volt a nyitókép távlata – „hogy ott a látvány, s mégsem láthatom” -, olyan érdekes és mozgalmas ez a mikrovilág, amely a lírai én számára esendőségével, gyarlóságaival együtt is a mindenséget jelenti: „Jaj, életem”. (Robert Frost érvel egy esszéjében amellett, hogy a vers ritmusa korántsem a szótagszámláláson múlik, hanem azon, sikerül-e hibátlanul eltalálni és harmóniába hozni a mondatoknak, soroknak azt a bizonyos, köznyelvből ismert dallamát. Hát, ennek a sóhajtásnak a hanglejtését nagyon pontosan hallani.) A szeretett lény hajszálai elkeverednek mondataival – „Jó, tudom: soha semmit se dobok ki” -, a közös emlékekkel – „Tizenhat éve együtt.” -, a természettel – fenyőtű, napraforgószirom -, s hirtelen váltással e mikrokozmoszon keresztül válik láthatóvá, amit a verskezdetben eltakart a szorongás: a világ egésze. Csakhogy megint a mulandósággal asszociálódik: „Hogy hull minden el. /Forog a föld is velünk, körbe-körbe.” S a beszélő tekintete azonnal visszamenekül az erotika biztonságos intimitásába: „Nem érdekel, csak a nyakad a vállad. / Ahogy megyünk egy téli hídon át, / összefogódzva.” Az első nekifutásra, egyedül elviselhetetlenül fenyegető helyzettel itt már ketten, a kölcsönös figyelem zárt világának védettségében – a zárlatot megelőlegezve – képesek megbirkózni. S kettejükből meríti saját bátorságát, erejét a lírai én: „Én nem akarok igazán, csak egyet, / de azt nagyon.”
A mai napot azért szeretem, mert nagyszerű versnek, mestermunkának tartom. Mert sajátos logikája az optikai váltásokon, a játékosan egymásba fordított képeken, mondatokon keresztül abszurditásában is gyönyörű evidenciaként nyilvánul meg: „Ahova te mész, oda jöjj velem.” De – hadd legyek elfogult, ha már személyes írást kértek tőlem – mostanság azért A mai nap a legfontosabb számomra, mert ritka hitelességgel képes hangot adni annak az eredendő teljességnek, amelyet mintha minden szerelem ígérne, s amelyet mégis mintha egyre kevesebb szerelmesnek volna elegendő kitartása megvalósítani. Mikor a beszélő szerelme (vágyai, érzelmei) és szerelme (a szeretett személy) még elválaszthatatlanok. Mikor az előbbit – turkálóban vett kabátot – nem vehetjük le az utóbbiról, s ruházhatjuk át bárki másra, aki hasonló méretet hord. Mikor a lírai én nemcsak a megszólítotthoz és a megszólítottról beszél, de saját létezése is kettejük szüntelen dialógusának, kölcsönös figyelmének otthonosságában bontakozik ki. Mikor mindketten azáltal azok, akik, hogy „egymás melegében” élnek. Mikor a szerelem épp azon az alapon épülhet kimeríthetetlenül változatos, intim világgá, hogy bízni lehet benne. Attól szerelem, hogy egyetlen.

Szabó T. Anna

Szabó T. Anna
A mai nap

„Ahol én fekszem, az az ágyad”

1

Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

2

Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,
csak feküdtem alattad boldogan.
Egy másik város, egy régi lakás.
És ezután már soha semmi más.

Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad.
Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.
Jöttél az úton, indultál velem.

3

Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.

Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit sem dobok ki.
De hát: enyém!

Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el.
Forog a föld is velünk, körbe-körbe.
Nem érdekel.

4

Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.
Ahogy megyünk egy téli hídon át,
összefogódzva. Ahogy hazavárlak.
Csak vándor hordja hátán otthonát.

Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon.

5

Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.

És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.