Forrás: http://www.argus.hu/2005_9/dunajcsik11.htm

(1.1 a líra asztalánál) A hétköznapokból költészetet csinálni nem olyan egyszeru feladat, mint ahogyan azt sokan hiszik. Nem elég, ha a konyha és a fürdoszoba forrásvidékérol merített picturához jó háziasszonyként hozzáadjuk az ízlés szerint halálról vagy szerelemrol szóló sententiát, mint ahogyan azt a XVII. századi költoiskolák receptkönyvei eloírják. Ahogyan a hozzávalók egymás mellé helyezésébol sem lesz étel. De hogy mi történik a zöldségpiac és az ebédloasztalon gozölgo leves két végpontja között, az általában a ház úrnojének titka marad. És ahogyan a jó étel, a jó vers is ettol a titoktól lesz az, ami. Szabó T. Anna és Tóth Krisztina remek szakácsnok: a legegyszerubb hozzávalókból is olyan étkeket tudnak letenni a kortárs magyar líra vendéglojének asztalára, melyet az egyszeru betéro éppolyan élvezettel fogyaszt, mint a legkényesebb nyelvu törzsvendég. Konyhai titkaikból pedig csak egy töredék az, ami felfedheto: az alábbiakban ennek a töredéknek igyekszünk a nyomába eredni, munkánk adottságaihoz igazodva – töredékesen. (1.2 a költo mint doppelg angler) Adott két no valahol túl a harmincon, gyerekkel, férjjel, családdal, háztartással. Ez eddig rendben is volna. Csakhogy ez a két no „metafizikai szilánkot kapott a fejébe”.
Ennek következtében kettos látásban szenved. Kettos életet él: gésa, vagy éppen kiborg. A valóságot a költészet szemüvegén keresztül nézi. Rendellenes muködésére a versben találja meg a gyógyírt. A kész mu ennek a muködésnek a dokumentuma, de egyben talán a túlélés eszköze is. Nemcsak az o számukra: nekünk is, mert bár ez a megszokott, költészettelen világban mégsem lehet (de legalábbis nem érdemes) élni. * (2.1 a gésa hivatása) Öncsalás lenne tagadnunk, hogy a költészet is csak a showbiznisz része: a mozi és a vidámpark mellett egy másik eszköz arra, hogy a létezést elviselhetové tegyük a magunk és mások számára. Bár kétségtelen, hogy az elobbi kettohöz képest az utóbbi jóval nagyobb hagyománnyal rendelkezik: egy másik tevékenység mellett (melynek célja szintén az élet elviselhetové tétele) joggal pályázhatna a „legosibb mesterség” címére. Ahogyan Bajtai András mondja egyik versében: „Sztriptíztáncosno vagyok, az évek / alatt legalább vetkozni megtanultam.”
Tóth Krisztina a legkifinomultabb gésák eleganciájával és profizmusával forog ebben a kegyetlen szakmában. Nem húzódik el az elit ügyfeleknek fenntartott elefántcsonttoronyba, hanem boldoggá teszi az egyszeru, mezei olvasót is. De mindent tud, amit a mesterség megkíván. Hangja a legmélyebb és a legmagasabb regiszterekben sem bicsaklik meg, énekének tisztaságát pedig a cizellált lelku császári énekesek is megirigyelhetik. APorhó címu kötetével ennek már bizonyságát adta. Az új kötet lapjain, a Síró ponyva három ciklusában három különbözo oldaláról mutatja meg magát. (2.2 áttört csipkével felsebzett selyem) Az elso ciklus, ami a Macabre címet viseli, az ünnepi kimonók, és az udvari tánc ciklusa. A kötet legmaradandóbbnak tuno versei szinte kivétel nélkül itt találhatóak, ahol a legteljesebben bontakozik ki a költo zenei tehetsége. Nincs mese, ezek tényleg nagy versek, ott a helyük a panteonban, és teljes érettségében mutatják be annak a nyelvteremto munkának az eredményét, amit Tóth Krisztina és Szabó T. Anna már elozo köteteikben megalapoztak. Ugyanis a rímelo költészet terén – a Nyugat nemzedékei és az avatgarde szabad vákuuma után – ok ketten új, korszeru alternatívát mutattak fel a versbeszédben, ráadásul olyat, ami folytatható is. (Az övék mellett még egy ilyen „iskolateremto” rímköltészet van jelenleg a kortárs színtéren, jóllehet az övéktol homlokegyenest különbözo, ez pedig Térey Jánosé.) Tóth Krisztina az egyik legosibb versformát járja a Macabre háromrészes darabjaiban – mindegyik vers a keresztrímes, jambikus négysorosokból építkezik -, de mindezt olyan lefegyverzo eleganciával teszi, hogy nehezen tudjuk megkülönböztetni a szokványos beszédfordulatokat és a zseniális rímeket, gesztus és tánclépés között a távolság felszámolódik. És szinte észre sem vesszük, hogy a gésa, miközben kertet, költözködést, házavatást táncol nekünk, valójában a halálról énekel. Mert a Macabre darabjai – nem véletlenül telitalálat a cím, ami a danse macabre, a haláltánc középkori mufajára utal – tulajdonképpen balladák. Nem csak az egyes tételek drámaisága és a hagyományos forma következtében, hanem a történetmesélés elliptikussága miatt is. Remek példa erre a Csillagpázsit egyik rejtozködo szimbóluma, ahogyan a II. tétel végén így világítja meg (két irányból) a két no között vergodo férfi helyzetét: „…nehéz elkapni hajnalban a percet, / mikor virrad, de a hold fénye hullik: / két árnyékot vet ilyenkor a tested, / és mind a ketto más irányba nyúlik.” (a harmadik sorban nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a megszólított teste veti az árnyékot). A baljós mozzanatok – mint a címadó Macabre petefészekrákja – ugyanolyan természetes, szinte észrevétlen módon csusszannak bele az elbeszélo mondandójába, mint ahogyan a természetes beszéd fordulatai rímekbe rendezodnek: „hogy ötven felé ez neki kijárt, / jöhetnek végre inni a barátok, / néztem a tojásba töltött kaviárt, / és elképzeltem a petefészekrákot”.
Ez a természetesség sok mindent elmond arról is, hogyan viszonyul Tóth Krisztina a szenvedéshez és a költészethez: minden a helyén, a labdarózsa és a töltött tojás között. (2.3 a gésa leveti ruháját) A második ciklusban – eltekintve a nyitó és záró daloktól, melyekkel késobb foglalkozunk – lekerül a kötött forma és a csillogó rímek selyemruhája. A költo ezekben a rímtelen, szabadon változó hosszúságú sorokból összerakott versekben a költészet meztelen alapegységét keresi, azt a tovább már nem bontható magot, ahol a vers, az irodalom megszületik. A keresés eredményére már címben rámutat: mint az azonos címu darabból kiderül, az ikrek helycseréje a félreolvasást, a félreértést jelöli, amikor egy szó vagy kifejezés téves értelmezése többet, mélyebbet mond az adott tárgyról, mint az eredeti. Ez lehet betutévesztés – „találkoztunk” / „halálkoztunk” , „élveztem” / „elvesztem” [6], „postairónt” / „Psota Irént” – de lehet éppen úgy a bevett kifejezések konkrét és képletes értelmével való játék is – például „jobbra kellett / volna letérni” / „jobbra kellett / volna használni” : a kötet címét adó Síró ponyva is éppen ilyen, ahogyan metaforikus szókapcsolattá alakítja a teherautó oldalán látott cégnevet. A szavak kétértelmuségére figyelo tekintet – ami a fentebb említett kettos látás hozadéka – persze ugyanúgy muködik a képek, szituációk szintjén is, ahogy a mindennapi helyzet egyszerre szimbolikussá no: „Mész utánuk / karodban a / fekvo ruhákkal: mintha / alélt menyasszonyt emelnél át a / küszöbön.” A ciklus verseinek többsége gyakran nem is több, mint egy ilyen félreértési eset sallangmentes leírása, így az elozo ciklus balladái helyett most valódi kistörténetekkel találkozunk: a gésa meztelen, ilyenkor legfeljebb magának dúdol egy-egy kifordított oszi sanzont, mint a ciklus bravúros záródarabjában. (2.4 a gésa nyeglizsében) Az elso ciklus ünnepélyességét felváltó személyesebb hangnem tovább folytatódik a harmadik ciklusban, ám ezúttal a barátok, pályatársak felé fordulva: hosnonk itt leginkább a fogadott (nem egyszer: megidézett) vendég kedve szerint öltözik fel, vagy csak a maga örömére – Szív Ernonek Sanzon-t énekel, Várady Szabolcsnak Készenléti dal-t, Petrinek cizelláltan trágár Árnyékszonett-et, önmagának pedig – mert a gésának is szüksége van mosógépre – a méltán elhíresült Hajdú-blues- t. És még folytathatnánk. Formailag talán ez a legfelszabadultabb része a kötetnek, ha a versek történetszövése leginkább az elmúlás és a halál körül bonyolódik is. Hiszen Tóth Krisztinánál a formai játékoknak, a hangvételnek köszönhetoen a fájdalmas témák is mind-mind ironikussá szelídülnek: mert az igazi gésa az arcán szelíd mosollyal oszül, mint a fák. *
(3.1 a kiborg optikája) Szabó T. Annát a metafizikai szilánk egyenesen a szemén találta el, és az egész retinát fotografikus lencsévé alakította át. A vizuális információ pedig – valami megmagyarázhatatlan rendszerhiba folytán – nem fotóba, filmbe, hanem versbe kódolva rögzül benne. Táj- és helylírájának semmi köze nincs mondjuk a romantika lélekleírásaihoz. Ezért sokszor, amikor az ember visszaemlékszik egy-egy versére, nem a szavak jutnak eszébe, hanem a kód alapján visszafejtett kép, ami a kódolás – az anyanyelvként használt, halk és elegáns versbeszéd – pontossága miatt ugyanolyan intenzitással rögzül a befogadó agyában, mint a költoében. Ezért aztán Szabó T. kötete sokkal kevésbé játékos (de legalábbis egészen más szinten az), mint Tóth Krisztináé. Eszközként használja a lírát, és ha a pontosság megkívánja, megbontja annak zárt formáját: biztos kézzel használt rímei, versmondatai egyenletes, megszokható hullámzást adnak a könyvnek, néha talán túlságosan is – természetes közeget szolgáltatnak a látványnak. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy ez az optika nem csak a felszín pártatlan megmutatására szorítkozik: a költoi kettos látás itt is muködik, a gép pedig a jelentéktelen részletek mellett a rejtozködo lényeget is letapogatja.
(3.2 az anyatest belseje) Az ilyen objektív szemlélet számára a legnagyobb próbatétel akkor következik be, ha a szubjektumnak önmagát kell röntgengép mögé állítania. Szabó T. Annánál ez a próbatétel a terhesség, a szülés, majd pedig az anyaság hármas tortúrájának- örömének formájában érkezett el, de optikája rezzenetlen maradt. Költobe oltott noi David Attenborough módjára narrálja végig a folyamatot a kezdeti émelygésektol kezdve a szüloszobáig és tovább, az ember szinte látni véli a közeli mikroszkóp-felvételeket, ahogyan a képen egymást sodorva-uzve kavarognak a köldökzsinórban a gombnagyságúra felnagyított vörös vértestek. Mert a kiborg optikája nem kikapcsolható: a legnagyobb szenvedést is csak úgy rögzíti, mint a rózsa kelyhének sokszorosára felgyorsított kibomlását. Erre a megrendíto józanságra a legjobb példa a Szüloszoba címu vers, ahol óhatatlanul is az a jelenet idézodött fel bennem Kosztolányi Nero-jából, amikor a haldokló Seneca felvágott erekkel diktálja élményeit a jegyzetelo tanítványoknak: „- Írjatok – szólt – elmondom, milyen.”
Ez a szenvtelen optika óvja meg a költonot attól, hogy az anyasággal kapcsolatban elkerülje a túlcukrozott közhelyek csapdáját, és ez teszi lehetové azt is, hogy kevésbé evidens igazságokra is rámutasson, például arra, hogy egy ilyen helyzetben az anya jobban ki van szolgáltatva a gyermekének, mint fordítva. És hogy az ember, miközben életet ad, végig a halálra gondol, mert a gyermek bár egy ismeretlen jövo végtelen lehetosége, ebben a végtelenségben egyedül a halál ténye a biztos. „Csak ne látnám a kezdetben a véget” , mondja is egy késobbi darabban, kettos látásának kínzó szorításában: az életadás extatikus öröme után a törékeny újszülött védelme lesz az elsodleges szempont – „Lenni ébernek, orizonek, / hogy az újszülött lélek éljen. / Fehér hálóinges kísértet: / az arcát nézem a sötétben.” (3.3 váltott lencsék) A kettos látás technikája gyakorlatilag az egész köteten végigvonul: Szabó T. optikája mindenben képes kimutatni a benne rejlo fenségest vagy éppen tragikust, a kémények felszálló levegojén „piheno” madaraktól kezdve az úton hánykolódó munkáskesztyuig : ezek a fenséges vagy tragikus mozzanatok teszik versre méltóvá a tárgyat, és így alkalmassá a rögzítésre. A rögzítésmód azonossága folytán így a kötet ciklusai is leginkább topológiai rendezodést mutatnak: külön ciklusba kerülnek a közúti forgalmat, a szobákat és más tereket, az otthoni háztartás egyes elemeit megéneklo versek, és itt bukik ki talán Szabó T. poétikájának gyenge pontja is – ha ugyanis minden megénekelheto, az embert könnyen elkaphatja a gépszíj, és a rögzítés aktusa végül monotonná válik. Ezért érzem a nyolcvan verset felvonultató kötetet egy kicsit túlméretezettnek: néhány felejtheto darab kiszórásával valószínuleg erosebb, összefogottabb kötet lett volna szerkesztheto. Ezért is jelentenek igazi csemegét azok a szövegek, ahol a költono lencseváltással kísérletezik, és valaki más nézopontját igyekszik rekonstruálni. Az elso ciklusban – és még néhány helyen – így helyezkedik bele az újszülött szemszögébe: „Mi a tuz? Hogyan feltételezheto, / hogy azt látjuk, amit a csecsemo?” , vagy éppen így idézi meg a panellakó átlag munkanapját: „Ki nem ver át, azt átverem, / a pénz, ugye, nem fán terem” , bár meg kell hagyjuk, hogy az elobbi könnyebben megy, mint az utóbbi (a kötet vége felé szereplo Sötét címu versen hasonló hangbicsaklás és a túlírtság tüneteit lehet látni). Felejthetetlen, ahogyan a Szüloszoba himnikus-sebészi éneke után hirtelen váltással ugyanazt a hely(zet)et radikálisan más nézopont(ok)ból látjuk megelevenedni, mégpedig operettként : kiderül, hogy a hely(zet)ek tragikuma vagy komikuma csak az objektívra illesztett szuro függvénye – a lencseváltás legbravúrosabb példája mégis az a vers, ahol az ablakon kinézve hirtelen azt veszi észre magán, hogy az elobbi lakó szemével tekint végig a foúton, miközben a változó optikát szintén regisztrálja: „Mintha más nézné belolem a képet: / […] / én pedig az o sötétjébe nézek / egy kimerevített pillanatig.”
(3.4 madártávlat, a dolgok fény- és üdvtana) De igazságtalanok volnánk a kötettel, ha nem ismernénk el, hogy a többi részben a kezdo ciklus hatalmas teljesítménye után a lencseváltások ellenére is a tipikus „képversek” közül kerülnek ki a kötet legjobbjai, méghozzá igen szép számban. Elofordul, hogy szinte madártávlatból, de legalábbis darus kamerával rögzíti Szabó T. az eseményeket – például az új Sportcsarnok megnyitását – egy sor versnél pedig szinte látjuk, hogy a költono otthonról, egyetlen ablakból nézve örökít meg újabb és újabb mozzanatokat: ugyanazt a tájat, utcát látjuk késo éjszaka , a hajnal holtidejében , vagy éppen kora reggel .
Az ilyen „képverseken” belül külön csoportot alkotnak a kifejezetten optikai darabok, a tér- és fénytani esszék, mint amilyen a Térzajlás vagy a Március , melyek a halott, tárgyi környezetet, mely mégis magán viseli az ember keze nyomát, tovább absztrahálják elemi formákká, fényhatásokká: „Ezek az absztrakt reggelek. / Nyolc négyszög: ablakkeret, / mögötte tetok összevissza / háromszöge, sok ferde síkja” – a geometriai látásmód, ami nem vesz tudomást az alakzatok jelentésérol, sokszor a hétköznapi tárgyak megváltódásának esélye is: „és a tavaszi megvilágításban / levedlik földi szennyüket a tárgyak”. Valahol itt rejtozhet egyébként Szabó T. optikájának egyik kulcsmozzanata: az objektív ugyanis képtelen a megszokásra, számára minden egyes pillanat teljesen más, újszeru, így a kézenfekvo értelem helyett más, új jelentéssel képes felruházni az egyes látványokat. Valahogy úgy érezhet, mint Fernando Pessoa, amikor azt írja: „Számomra hihetetlen gazdag jelentése van – volt – az olyan nevetséges tárgyaknak is, mint egy ajtókulcs, egy szög a falon, egy macska bajusza. [.] Mert a költészet elképedés, csodálat, mint ha valaki lepottyan az égbol, tudatára ébred zuhanásának, és kové meredve elcsodálkozik dolgokon.”
Szabó T. számára is az ihlet pillanata egybe esik a térvesztés, a térzajlás jelenségével, ahol minden – legyen az élo vagy holt – látvánnyá, formává redukálódik, a jelentés rekonstukciója pedig errol a szuz területrol indul újra (talán ezért is megy olyan jól neki az újszülött tekintetébe való belehelyezkedés). Ebbol következik, hogy Szabó T. világában élo és halott között folyamatos átmenet van: az Öt skicc utolsó darabjában így rendezi ugyanabba a légi táblázatba az élo madarakat és a repülogépek szintjeit , és még zsákszámra hozhatnánk példákat a tárgyak megszemélyesítésérol, vagy éppen a személyek tárgyiasításáról. Ez a rögzítésbol következik, mert minden, ami rögzített, halott, ugyanakkor furcsa módon halhatatlanná is válik (ám ez a halhatatlanság a legjobb esetben is csak valami statikus, mozdulatlan túlvilágé). Szabó T. jól tudja ezt, ezért a rögzítés aktusát a legtöbbször az elmúlás és a halandóság baljós vagy éppen rezignált tremolója kíséri. Erre a legszebb példa az Itt élok jártak címu vers melankolikus halálpanorámája, ahol a sorra lefényképezett hullák – itt is megjelenik az átjárás élo és holt között, hiszen a az elgázolt macska és a széttaposott giliszta után egy kibelezett magnókazettát látunk – után csak a hóban rögzített lábnyomok maradnak (de meddig?), melyek közé betagozódik maga az elbeszélo is: „Vezet a hóban lábnyomom, / több más nyom közt. Itt élok jártak. / Csak ennyi maradt bizonyságnak.”
A lázas rögzítésben beálló a rigor mortis ellen egyedül az védi meg a kiborg törékeny gépezetét, hogy o maga folyamatosan élo marad, ahogyan a körülötte rögzített világ is, ahogyan ezt a fényképészi és költoi ars poeticának is felfogható versében írja a költono: „mások a színek, a ruhák, / a sorrendek, az évszakok – / és én is, aki filmezek, / még én is mindig más vagyok.” *
(4.1 teljes ebéd) Két gazdagon terített asztallal állunk tehát szemben, amikor kezünkbe vesszük a két költo új köteteit. Mindent megtalálhatunk itt, a pácolt szecsuáni kacsasülttol kezdve a karácsonyi mézesen át a noi szeszélyig és a sarokházig. A legjobb az egészben, hogy miközben az ízeket élvezzük, nem kell figyelnünk a receptekre, a különleges elkészítési módok muhelytitkaira, mert az étel könnyen befogadható – mint nyugatos nagyapáink és újholdas nagyanyáink foztje -, mégis friss, ropogós, és tápláló. Doljünk hátra, és fogyasszuk egészséggel. Aki pedig megtalálja az ünnepi tortába sütött kis darab égboltot, az haza is viheti.

Szabó T. Anna: Rögzített mozgás.
Tóth Krisztina: Síró ponyva. Magveto Kiadó, 2004.

Dunajcsik Mátyás