A boldogság igénye, képessége Szabó T. Anna legsötétebb verseiben is megbúvik, akár egy jól védett fészekben, vagy láthatatlanul, a víz mélyén. („Alant a kagylók boldogok” – A vers születése) De a boldogság – nem mint mondandó, tartalom, mese, hanem mint „forma” – megvan a vers testében is: vidám tánclépésben futnak előre a sorok még akkor is sokszor, ha a halál közelségéről van szó, a szorongásról – a következő percben akár meg is halhatok. („Örök jelenidőben”). A súlyos, fájdalmas verseket gyakran látszólag könnyű kézzel formálja meg, akár egy népdalt vagy sanzont: „lélegző lombból szíved kolompol: / véged van, véged.” (Éjjeli lomb). A boldogságra való készségben Szabó T. Anna magatartásának kulcsát vélem megtalálni. Ebben a gyakran öntudatlan harmóniában lopakodik, nyomul előre a szorongás, a sötét. És Szabó T. Anna sejtjeiben hordozza ezt is: a félelmet, a rettegést, az iszonyt.
Harmadik kötetének záróverse, a Fény a húsvéti ünnepek, a feltámadás idején fogant. A költő a vásárcsarnokba megy, elbűvölten nézi a hentespultokon felhalmozott vörös húsokat: „lám, szépek így a szervek épp kitépve. „Úgy mentem át a fényes csarnokon”– kezdődik a vers. Van ennek a csarnoknak, a fényes csarnoknak valami jelentésen túli jelentése. Nem közönséges piac, hanem színhelye, része egy színpompás, áhítatosan szép, tavaszi ünnepnek. A halott állatok húsa táplálja az élőket, a halott tárgyak életre kelnek a zsibárus világban, ahol jó megvilágításban a vers közel hozza a kifényezett háborús érméket, kitüntetéseket. A nyüzsgő életbe az ócskapiacon is bele tudja keverni a halált – ahogy harmadnap, a temetőbe tett látogatáson a halálba az életet. A sírok közül hirtelen „kirobban egy fácánkakas”. Fölötte a kizöldült fák hangosak a madarak énekétől. Engem ez a vers Kosztolányi nagy versére, a Hajnali részegségre emlékeztet. Nem tartalmával persze. Hanem rövidebb-hosszabb sorokba szedett, zaklatott tördelésével, erejével, hitével, himnikus eufóriájával.
Szabó T. Anna a látvány költője. Versei fákról szólnak, madarakról, növényekről – ezek a költő testvérei, a családja. De ugyanúgy az a nyüzsgő tömeg a Népstadion metróállomás körül, a bódék és a bódék hiánya, az estefelé a lakótelepekre vonszolódó, fáradt tömeg, a szétszakadt nejlonszatyrával bajlódó öregasszony: együtt és egyszerre közlik azt, ami a költő legfontosabb közlendője, hogy a világ gazdag, gyönyörű és elviselhetetlen.