Tárca a babákról.

Úgy kell nekem: ha már rázendítettem a múltkor a zenélő babajátékok nótájára, most aztán kíméletlenül folytatnom kell, ha akarom, ha nem. Az történt ugyanis, hogy a cikk hatására két újabb hangos tárggyal bővült gyermekem játékgyűjteménye. Az első, és talán a kevésbé traumatikus játék egy hangos könyv egy bizonyos Rudi nevű repülőről. Eltekintve attól, hogy hihetetlen ellenérzéssel viseltetem a mesterkélten alliteráló nevekkel szemben (Rudi barátját Pelikán Palinak hívják!), nekem is tetszik a dolog: a könyvön található gombot megnyomva meglehetősen élethű repülőgépmotor-zúgást hallhatunk (ennek felturbózott változatával, a villogó-víjjogó játékrepülővel is volt szerencsém találkozni már, de ilyen nekünk, szerencsére, még nincsen). Csak arra kell vigyáznom, hogy az elmúlt repülős utazások emlékét felidézendő, ne nyomogassam állandóan, mert úgy járok, mint az ajándékba vett játék-mobiltelefonnal nemrégiben: mire odaadhattam volna, már ki is merítettem az elemet.

Gyűjteményünk másik újdonatúj darabja viszont még ennél is érdekesebb – legalábbis a kisfiam számára. Egy szép, tulipiros, kiskacsával díszített, fordított cowboy-kalapra emlékeztető biliről van szó. De a tárgy varázsa nem merül ki pusztán a vizuális élményben: ha a bili alját csurgás éri, a csudálatos éjjeliedényke kedves kis nótával jutalmazza az elkövetőt. A hatás frenetikus: a kicsi mindent elkövet, hogy dalra fakassza, mindenféléket beleöntöget, beletesz (rájött például, hogy a görögdinnye-falatkák maszatolása is zenés eredményre vezet), épp csak valódi rendeltetését nem hajlandó kipróbálni.
Ma éjjel aztán a következő történt: a fogzástól és a melegtől nyűglődő gyermek éjféltájban sírni kezdett, és sehogyan sem tudtam megnyugtatni. Ringatás, dúdolás, mesemondás hiábavaló volt, én viszont borzasztóan szerettem volna már nyugovóra térni. Kínomban fifikás ötletem támadt: kicsavartam a babaitalt tartalmazó üveget, és a hígított baracklé egy részét beleöntöttem a bilibe. Azonnal felcsendült a dallam, a kisfiam megbűvölten hallgatta, és én is éppen elaludtam volna a gyermekkel az ölemben – de valami gyanús volt nekem mégis: a bili sehogyan sem akarta abbahagyni a dalocskát. Úgy tűnt, hogy a folyadék hatására most már reggelig zenélni fog. Már-már azon voltam, hogy alaposan földhöz vágom, amikor hirtelen-váratlanul a dal közepén elhallgatott. Fellélegeztem.
A kicsi ekkor kinyitotta a szemét, felült, ellentmondást nem tűrően dúdolni kezdett, és az éjjeli-féle zenét lendületes vezénylő mozdulatokkal kísérte. Mit volt mit tenni: folytattam a bilidalt. Húsz percen át fújtam, csak fújtam, amíg végre ismét sikerült elaltatnom. Közben azzal vigasztaltam magam, hogy a kisfiam ugyanilyen odaadó élvezettel és ugyanilyen sokáig szokta nézni a hangversenyeket is a tévében. Olvastam valahol, hogy a legnagyobb zeneszerzők sem mindig a legmegfelelőbb zenei táplálékot kapták gyermekkorukban.