Az esszé első változata a Drei Raben folyóirat számára készült és németül jelent meg; ez a bővített, átírt verzió egy konferencián hangzott el a szombathelyi könyvtárban.

Magyarország tele van önjelölt költőkkel: emberek százai hasalnak neki a rímfaragásnak, és nem az élet vagy önmaguk megértése a céljuk, hanem éppenséggel a világmegváltás. A költő ideálképe a közember előtt máig is Petőfi Sándor, „a lánglelkű poéta”, akit már a tizenkilencedik századi olajnyomatok is haldoklás közben ábrázoltak, amint vérével írja a porba: „Hazám”. A huszonhat évesen elesett Petőfi mellett a szintén rendkívül fiatalon meghalt József Attila Radnóti Miklós személye és életműve a példa, a műkedvelők költészetében, de már a diákversíró-pályázatokon is rendkívül erősen érezhető a hatásuk, sajnos legtöbbször erős modorosságok formájában.
Vátesz és áldozat: sokáig csak ez a szerep kínálkozott a költőknek Magyarországon. Nemes, de manapság kevéssé divatos feladat – a fiatal költők nem törnek ilyen babérokra. Persze nemcsak mi gondolkodunk így, hanem a világháború és a diktatúra tapasztalatával a háta mögött az 1933-as születésű Gergely Ágnes is, aki egy körkérdésre ezt válaszolta: „A költő semmi esetre sem próféta vagy vátesz a XXI. században. Nem kell, és nem is szabad igét hirdetnie. Munkahelye nem a szószék, hanem az íróasztal. A felhők helyett jobb, ha magába néz: mit végzett aznap.” Harmincvalahány éves korára az ember megtanulja ezt az aranyszabályt.
Az én nemzedékem a hatalom lanyhuló szorításában nőtt fel, de jobbára már a rendszer összeomlása után kezdett el publikálni, úgyhogy nem kényszerült irodalompolitikai elvárásoknak megfelelni; ugyanakkor a megsokasodó kiadók kínálta lehetőségeket kihasználva igen fiatalon, közel a húszhoz publikálhatta első kötetét; egy generációval korábban még a harmincnál jóval idősebb elsőkötetes is fiatal költőnek számított, míg mondjuk Peer Krisztiánt, aki húszévesen publikálta első kötetét, már gimnazista korában csodagyerekként üdvözölte és fogadta be az irodalom. Ezek a költők szerencsés korszakban indultak: kényszerű társadalmi szerepvállalás helyett kedvükre írhatnak, öngyilkosság helyett pedig lehetőleg élni, és éltetni próbálnak inkább – persze ez nem is olyan könnyű. Ahogy Játék méreggel és ellenméreggel című kötetének fülszövegében Kemény István mondja: „Írásaimban káprázatosan szeretnék érvelni, és úgy, hogy aki megérti, csak azért ne legyen öngyilkos, mert az utolsó pillanatában mégis felismeri a sorok közé rejtett életörömöt” .
A szerephagyomány azonban igen erős, még nálunk is erősebb: a lánglelkű Petőfi helyett a kortárs költészet egyik legjobb, és talán a legnagyobb hatású szerzője, Térey János nagy verses regénye, a Paulus végeztével beszél arról, mégpedig versben, hogy az új könyv „lélekgyújtogatáshoz” biztosít majd jogot; a vátesz-szerep sem veszett ki egészen, mert Jónás Tamás például egy helyütt, keserű játékossággal, önmagát nevezi „nehéz sorsú vátesznek”. Mindkettőjüknél csak a megközelítés ironikus: voltaképpen komolyan gondolják.
Szerencsére. Mert igaz, és nem is csoda, hogy az előttünk járó, rettentő nehézségeken edzett nemzedék – nem elsősorban a költőnemzedékre gondolok – sokszor rosszallóan nézi, ha az újabb költők játszadoznak a szavakkal, rontott rímeket, techno-ritmusokat és videoklipszerű vágásokat alkalmaznak, hackerekről, e-mailről és SMS-ről verselnek, vagy egyenesen rap-szövegeket írnak és adnak elő, de azt mégsem lehet elvitatni a lassan már súlyt és nevet szerzett ifjabb generációtól, hogy ugyanolyan hévvel keresi a költői kifejezés tisztaságát és igazságát, mint elődei – és nem is kevésbé profi. Ez a nemzedék nem világmegváltó amatőrökből, hanem végtelen fegyelemmel tanuló, jobbára egyetemeken képzett, műfordításon és kritikaíráson csiszolódott elmékből áll, akik, mielőtt maguk is nevelni kezdték volna a fiatalabbakat, a legjobb mesterek keze alatt nevelkedhettek – személyes példa, hogy számomra mindjárt az egyetemi angol szakon kéznél volt három kiváló költő-tanár, Nádasdy Ádám, Ferencz Győző, és az Eötvös Kollégium Angol Műhelyének keretein belül műfordító szemináriumot és tutoriális szinten versírói mesterkurzust tartó Géher István; és akkoriban még olyan kiválóságok is tanítottak az egyetemen (versfordítást, mi mást? Illetve: minden mást is – versírást, nyelvet, fegyelmet), mint Lator László (csak néhány név a tanítványai közül: Tóth Krisztina, Imreh András, Kun Árpád, Lackfi János).
Sokat segíthetnek leveleikkel és támogatásukkal a folyóirat-szerkesztők is, például a Holminál a költészet legintimebb rejtelmeit is ismerő Várady Szabolcs, aki mindig részletes és tanulságos leveleket ír a költő-palántáknak, vagy a tapasztaltabb költők által vezetett irodalmi körök – több költő-évjárat nevelődött ki olyan mesterek keze alatt is, mint az Almássy téri műhelyt vezető Mezey Katalin, vagy a Stádiumot irányó Kárpáti Kamill – ők éppen nemrégen adták ki a Gérecz Attila díjas költők vaskos antológiáját.
Ezek a költők tehát nagyon tudják, mit akarnak: elsősorban írni – és nemcsak szabadverselnek mesterien, de a magyar költészet formatisztelő hagyományának szellemében a szonettől a verses regényen át az eposzig mindenfélét művelnek. És hiába hallottam én például a saját fülemmel, hogy Gerevich András azt jelentette ki egy előadóesten, arra a kérdésre válaszolva, hogy milyen írók hatottak rá, hogy ő bizony olvasni nem szeret, csak írni, de még annál is jobban szeret szórakozóhelyekre járni – én azért jól tudom, hogy ez egyáltalán nem így van, hiszen ez a két egyetemet végzett, és mintegy mellesleg filmeket is rendező fiatalember nemcsak jártas a kortárs irodalomban – azóta a fiatal írók József Attila Körének elnöke és a Kalligram versszerkesztője is lett -, de számos brit és amerikai költő műveit fordította le kiválóan. Harmincéves korára a nemzedék legjobbjaiból szinte mindenki túl volt már két-három köteten (sőt, van, aki a kritikát és prózát is beleszámítva már a tizediken is), és számos díjat és elismerést is magáénak tudhat.
Aki kemény munkával beleírta magát az élő irodalomba, az most azon dolgozik, hogy ne lehessen felejthető lábjegyzet az irodalomtörténetben sem. Ehhez szorgalom és nem kevés tudatosság szükséges. De mi is az élő irodalom? Egy olyan országban, ahol a másfélszáz éve halott Petőfit nevezi kedvenc költőjének a líraigényét egyébként legfeljebb közhelyes dalszövegekkel és az újságok halálozás-születésnap rovataiban leközölt klapanciákkal kielégítő (és gyakran ilyeneket is író) utca embere, nemigen tekinthetjük élőnek a lírát. Ma a tévé a nagyhatalom

Orbán Ottó: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember fotelben ülve
rágcsált, sörözött, lazított, butult,
s mint akit magába új vízözön nyel,
bámulta saját vesztét mély közönnyel.

Ilyen helyzetben csak elvétve történik meg (bár megtörtént már!), hogy egy-egy híres műsorvezető meghív egy költőt vagy csak éppen megemlíti a nevét, és ennek nyomán egyszerre csak elkezdenek fogyni a könyvei.
Az viszont szerencsére saját tapasztalatom, hogy egy gyermekeknek szóló kereskedelmi csatorna a méltán népszerű Varró Dániel verses meseregényéből készült zenés feldolgozást reklámozza (éljenek az ifjú olvasók!), hogy kortárs verseskötetekből hangoskönyv készül, hogy egy világhírű fiatal színésznő Jónás Tamás sanzonjait énekli, vagy hogy a sokat és szívesen szereplő, egyébként eredetileg sötét hajú Karafiáth Orsolya hosszú szőke parókában vezetett kulturális műsort. És igen, vannak (naná, hogy éjféltájban) versműsorok is, meg néha költőkről készült portréfilmek, és, amin a múltkoriban egy fiatal osztrák költő a legjobban meglepődött – náluk ilyesmi sosem történhetne meg, mondta: – , egy nemzetközi női magazin magyar kiadásában az ötven legizgalmasabb magyar nőt bemutató cikkében három költőnő is szerepelt; egyikük éppen Karafiáth, akivel (persze egy, a magazinnál dolgozó kortárs írónő jóvoltából) több oldalas, képekkel illusztrált riport is készült. De saját groteszk tapasztalatomat is megemlíthetem a média hatalmáról: a szomszédom, akivel szinte naponta találkozom, nem tőlem, hanem éppen egy női lapban készült interjúból értesült a kisfiam megszületéséről.
Az irodalom is megkaphatja tehát a szükséges figyelmet a médiában – bár az is igaz, hogy verseket már nem közölnek az említett női magazinok, ettől visszariadnak, csak az írók személyén keresztül próbálnak érdeklődést kelteni. Akit mélyebben érdekel a dolog, az nyugodtan fellapozhatja a „szaklapokat”, vagy eljárhat az irodalmi rendezvényekre, amelyekből örvendetesen sok van: felolvasások, könyv- és folyóiratbemutatók, hajókon, pinceklubokban, sőt fürdőkben rendezett bulik (idén nyáron magam is egy uszodában olvastam fel, miközben az úri közönség diszkréten pancsolt), írótáborok, írói és fordítói szemináriumok (már nemcsak az egyetemen, hanem a fiatalokat tömörítő József Attila Kör szervezésében is), megzenésített versek előadásai, versszínházak, beszélgető-estek, költők által megnyitott kiállítások – csak volna elegendő időnk elmenni mindre.
Dehát nincsen. Nem költőnek, de legalábbis menedzsernek vagy varázslónak kellene lennie annak, aki egyszerre akar írni és irodalmi életet élni – és akkor a pénzkereset kényszeréről és a családi életről még nem is beszéltünk. „Két gyerekkel a szívben már / ricsajos a rend” írja Jónás Tamás. A harminc-negyven körüli költők nagy részének már gyermeke van (akad, akinek egyenesen öt, mint a hétköznapi élet amorf és durva anyagából finom költészetet lepárló Lackfi Jánosnak), és őket pusztán lírai tevékenységből vagy a csak életmentő gyorssegélynek, de semmiképpen sem stabil jövedelemforrásnak számító díjakból, ösztöndíjakból nem lehet eltartani.
Akárcsak elődeinknek, úgy nekünk is szembe kell néznünk a ténnyel, hogy egyszerre kell otthon lennünk a világban és hidegen reflektálnunk az otthon fészekmelegére; és azzal is számolnunk kell, hogy a költészet már nem csak belső igényünk, de kemény munka és időnként pénzkereset is, ahogy ezt már József Attila is megfogalmazta: „Énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem”. Radnóti pedig hasonlóképpen beszél erről az életszakaszról:

De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már,
megrendelésre fordít, eladja verseit,
már szerződést bogoz, számolgat és protestál
s megélni néki is csak a mellékes segít. (Radnóti: Mint észrevétlenül)

A költők tehát újságot írnak, tanítanak, fordítanak, műfordítanak, folyóiratot szerkesztenek, ügyvédkednek, programoznak, filmet rendeznek, üvegműveskednek, tévésorozatokat, forgatókönyveket, szövegkönyveket írnak – csak egyetlen dologból nem engednek: a verseik minőségéből. Harminc körül már mindenki elvesztette gyermekkora illúzióit, de a költészet erejében, vagy legalábbis az erő illúziójában, továbbra is makacsul hisz. És ennek az a legfőbb oka, hogy ott vannak a példák, az elődök, akik olyan evidenciák immár, mint az égitestek. Mesterházi Mónika írta Nemes Nagy Ágnes halálára a Tudni fogom című versben:

Ablakhoz húz a Hold. Hideg, vakít.
Nem haltál meg, mert nem ismertelek,
te lépten-nyomon ismerős, azonosság.
Viszonyítok majd, mint más égitesthez,
hozzád is hangot, erőt, tisztaságot
(vagy csöndet, gyengeséget, tisztaságot)
s néha, bizonyságul, megnézlek újra.

A közös örökség jegyében mondom, hogy a legtanulságosabbak éppen az egymást kinevelő kortársi társaságok voltak, számomra Mesterházi Mónika, Tóth Krisztina, Lackfi János, G. István László, Schein Gábor, Imreh András, Gerevich András, László Noémi és még jó néhányan, akik rendszeresen összejártunk annak idején, amíg az élet rendje és módja megengedte, és alaposan átbeszéltük egymás verseit; nagy kár, hogy ezeknek a hosszú éveken át tartó otthonos műhelytalálkozóknak semmilyen írásbeli vagy képi emléke nem maradt, így csak számunkra van irodalomtörténeti érvényű tanulsága.

Így távolról még jobban látszik, hogy mennyire összetartoztunk és összetartozunk, tíz-tizenöt év korkülönbséggel is, mi, akik még egy másik korszakban nevelkedtünk, mint a tíz-tizenöt évvel utánunk járók. Sőt, már halottaink is vannak, Simon Balázs például, akit szerencsére éppen azok fedeztek most fel maguknak, éppen azok követnek és értenek a legjobban, akik már nem is ismerhették, egész folyóirat-lapszámot és emlékestet szentelve ennek a rejtélyes, mitikus, tiszta és megszenvedett hangnak. Simon Balázs úgy teremtett magánmitológiát, mint Schein Gábor vagy G. István László, vagy éppen a legutóbbi, Élőbeszéd című kötetében a megszemélyesített Halállal és a bibliai Káinnal társalkodó Kemény István – míg mi, többiek, inkább a hétköznapi megfigyelésekből kalapáltunk ki magunknak egy versbeszédet, amely mindig érintkezik, vagy érintkezni vágyik valami fényesebb anyaggal is. Ma már „középnemzedéknek” nevezik ezt a generációt, és sokan megpróbálták már megfogalmazni, mit is jelent ez – a megfogalmazás nehézségeit szépen érzékelteti Mezei András lelkes és zaklatott leírása: „Hát mit hallgat el ez a költészet? – kérdezem magamtól is riadtan, (…) Milyen tartalmat? Milyen formát nem jelenít meg? Mit hagy el? Miről nem szól a középnemzedék költészete? (…) Babits, József Attila, Pilinszky, Nemes Nagy, Székely Magda… Nem a népi misztikában alkotók nagy, neves költőinek nyomdokain halad ez a középnemzedék. Nem követi Illyést, avagy az illyési, Szabó Lőrinc-i iskola Garai Gáborának versépítkezését sem. Szakács Eszter Új élet című szép versében is felleljük, hogy e nemzedék számára a költészet mit jelent. Meghitt mélységet: igen. Harsogást: nem. Igen, igen: egyféle költői meditációt. Lifteztetni a befogadót magunkkal szelíden. A belső lelki szabadság vágya hitelesen.(…) . Az anyagi, és az anyagias élet korlátja. Szauer Ágoston Fotográfia című versének költői hitvallása is (…) objektív megismerésre törekszik. A fikciók elhagyására, a tőlük való megszabadulásra.”
Az objektivitás fontos jelszava lehet ennek a generációnak, de ez nem jelent szenvtelenséget. A harminc és mondjuk ötven közötti nemzedék leghangsúlyosabb mondanivalója éppen a világba való beilleszkedés kényszere és kudarca. Ahogy Mezei András is észrevette: a szabadság folytonos keresése. És persze ahogy Kosztolányi, ezek a költők is felismerik, hogy a „van már kenyerem, borom is van” megelégedésének az ára nem kevesebb, mint az, hogy „itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.” A feladat: ezt jól megírni megint, ezt a soha nem múló sajgást, a magány fájdalmát, a családi lét fájdalmát, a felelősség fájdalmát. Nem a társadalmi megváltást keresik hát, hanem az egyénit – és ha meg-megtalálják is egy pillanatra a fényt, elveszítik újból, mert az ember sorsa az öröklét ragyogása helyett a múlékonyság ismételt megalkuvása.

Ugyan, ugyan, Holló uram!
Mivel vádol, minek károg?
Ha van, eljön, amit várok.
Miért tudna maga többet?
Hát még, akik kiröhögnek!
Szemem, lábam
bedagadt,
új út készül
lábam alatt. (Jónás Tamás: Holló uram)

Miért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára
meghalok,
S nyers boldogság, vad reménytelenség együtt se tett ki
egy napot –
Az a nap kéne mégis, egyben, legalább az a
csonka nap,
Hisz máskor úgyis csak semmit mondok, és nekem is semmit
mondanak.
Annak a napnak délutánján fél kettő körül
volna most,
Már annyit éltem volna eddig, hogy elég is lenne,
hogy vagyok,
Bolyongásvégi nagy türelmet vinnék haza
a pénz iránt,
Erdőbe mennénk a gyerekekkel, úgy élnénk le a
délutánt”. (Kemény István: Egy nap élet)

„A Mocsár kérdi: közelítek-e, / Homálylik férfikorom színese; / Thanatosz biztat: nincs jobb sorra érdem” írja az illúziótlan, de mégsem elkeseredett Térey János, aki felismeri a fordulót, amikor hirtelen már csak egyfelé visznek az utak. De az egyféleség nem mindig rossz, hiszen voltaképpen megteremti a személyiség egységét: „Egy életem van, egy testem és egy szerelmem, / Kábít a százezer, de nincs miért perelnem, / Hisz szertehord a sok, de sokszoroz az egy” írta harmincévesen Lackfi János. Ezen az egy úton jár most már a középnemzedék.
Petőfi példája már nem követhető, aki „győzedelmet, vagy vitéz halált” kért az irodalom porondján küzdő daliáknak, mert a költő, a lánglelkű profi, ma inkább pajzsot kalapál, mint kardot csörget – a pajzzsal viszont védelmet nyújthat másoknak is, és nyomot hagyhat a lelkekben. Még nem dőlt el, hogy ki hagy majd maradandó emléket közülünk, de annyit már biztosan elmondhatunk József Attilával, ha leltárt kell készíteni, hogy:

Ha féltem is, a helyemet megálltam.
Születtem, elvegyültem és kiváltam.