Az ELLE interjúja: válaszok Hajdú S. Ági kérdéseire. Ez itt a vágatlan változat, az interjú szövegének rövidebb változata a Neten: http://www.elle.hu/article.php?id=2369

1. Egy költőnő és egy író találkozása a ti esetetekben prózai vagy inkább lírai volt?

Anna: Két szerelmes kamasz találkozása óhatatlanul romantikus, és persze mi is sokat sétáltunk az áprilisi esőben. Vannak, akik az életüket veszélyeztetve felüljárókra és kéményekre festik fel, hogy „Szeretlek, Macii!”, én verseket írtam, de ez sem volt kisebb kockázat, hiszen ugyanúgy kiadtam az érzelmeimet, előbb csak Gyurinak, aztán nyilvánosan is. A kettőnk életében a kezdetektől összekapcsolódott a szerelem és az írás, és ez segített abban is, hogy sorssá álljon össze olyan véletlenek sorozata, mint a találkozásunk, a tengerbe veszett és másnap megkerült jegygyűrűnk története (egy angol költőnő verset is írt az esetből), a lakásválasztásaink, vagy a gyermekeink születése. A líra a változó perc öröme-baja, a próza viszont ráismerés az összefüggésekre.

Gyuri: Tizenöt éves voltam, és író akartam lenni – ki veszi az ilyet komolyan? Anna komolyan vette. Ilyen szempontból prózai volt a találkozásunk: szinte rögtön munkakapcsolattá is alakult, ahol én alakíthattam az író, ő pedig az olvasó szerepét, és persze fordítva. Egy időben azt játszottuk, hogy saját vagy megadott témákra minden nap írtam neki ajándékba egy novellát.

Anna: Ez azóta is így van, hiszen mindig úgy érzem, hogy nekem ír, illetve most már, hogy olyan sokat olvassák, nekem is. És mivel a legtöbbször nem tudom, mit fog írni, mindig sikerül meglepnie. Nincs romantikusabb, mint ilyen közelről látni valakinek a belső útját.

2. Szombathelyen ismerkedtetek meg, de Erdély és Budapest is összeköt
benneteket. Hol vagytok igazán otthon? Miért?

Anna: Még jó, hogy vannak költők, akik segítsenek felismerni, hogy mit is érzünk valójában: én Takács Zsuzsa verse óta merem kimondani, az ő szavaival, hogy: „A másik személye itt az otthonunk”. Amióta együtt élünk, egymásban teremtettük meg az új otthont elveszett otthonaink helyett. Szeretünk Budapesten élni, nagyon sokat írtam a városról, itthon érzem magam, de a gyerekkorom tájait sem felejtettem el. Az ember nemcsak a térben lakik, hanem az időben is, és újra és újra meg kell találnia benne az otthonát.

Gyuri: Én amúgy is képzelt terekben töltöm az életem egy részét, ezeket centiről centire, vagy ahogy mondani szoktam, porszemről porszemre felépítem: még ha nem is írok le mindent belőle, nekem pontosan látni kell a helyszíneket, de még azt is, merről esik a tárgyakra a fény. Amit a valóságban látok, azt is így jegyzem meg, és bármikor újrateremthetem magamnak. Talán ezért tudnék most már szinte bárhol otthont találni a világban – amikor például tavaly Berlinben voltunk egy ösztöndíjjal családostul, ugyanolyan jól éreztem magam, mint Budapesten, hiszen a nap több mint felét ugyanúgy a fikcióban töltöttem, mint otthon.

3. Ahogy Gyuri írja a honlapján, két regényének megjelenése egybeesik
két kisfiatok születésével. Anna verseskötetei azonban nem egészen így
születtek. Ki mikor és hogyan ír? És mindezt hogyan tolerálják a fiúk?
Szeretik a nekik szóló írásaitokat?

Gyuri: Bizonyos szempontból mind a két könyvem aparegény, az első sötét, a második világos. Amikor az első megjelent, megszületett az első fiam. A második regényem az apa hiányáról szól, és amikor befejeztem, váratlanul meghalt az apám, aki miatt írni kezdtem; ő orvos volt és remek novellákat írt. Aztán megszületett a második fiam. Az apaság, úgy látszik, meghatározta az életemet. A nagyobbik fiam most abban a fázisban van, amikor nagyon élvezi a meséimet, sőt, büszkén dicsekszik vele, hogy „Az apám író!” Biztos, hogy egy idő után le fogom írni nekik, amit mesélek, hogy igazi könyvben olvashassák, szép színes rajzokkal.

Anna: Én is megtáltosodtam a fiaim születésével, két kötetet írtam mellettük és róluk, de verseket írni jóval könnyebb, mint regényt. Én sem állítottam volna össze olyan korán, tizenkét évvel ezelőtt az első könyvemet, ha Gyuri nem szerkeszti meg nekem számítógépen, és nem biztat a közlésére, miközben ő kibírta, hogy ne publikáljon, pedig már keményen dolgozott a regényén. Életem legnapfényesebb pillanata volt, amikor 2002-ben, nem sokkal az első fiunk születése után, végre együtt dedikálhattunk a könyvhéten. Új szakasz kezdődött az életünkben.

4. Ha elkészül egy-egy vers vagy novella, ki az akinek elsőként
megmutatjátok? Egyáltalán, mennyire vesztek részt egymás munkájában?
Szeretitek, ha a másik belekukkant a készülő műbe, vagy csak akkor
láthatja a társatok az elkészült írást, amikor már késznek ítélitek?

Anna: Mi egymás mellett és egymást segítve lettünk íróvá, kemény viták és nagy beszélgetések árán. Ma is egymásnak mutatjuk meg először, amit írtunk, de még jobban megrostáljuk, hogy mi az, ami már megmutatható, és nem terheljük a másikat fésületlen szövegekkel – kivéve, ha nagyon el vagyunk akadva, és ki akarunk lendülni a holtpontról. Ma már ismerjük annyira egymást, hogy csak ott szólunk bele, ahol kell – megesett már, hogy a versem utolsó sorát Gyuri egészítette ki, mégpedig éppen azzal a szóval, amit kerestem. Ilyet régebben nem fogadtam volna el senkitől.

Gyuri: Mivel az életünk csaknem minden percét egymás közelében töltjük, Anna is látja, hogyan írok. Legtöbbször persze ülök az írófotelemben, de megesett, hogy rémülten nyitott rám, mert tompa puffanásokat hallott a másik szobából, pedig csak a regénybeli verekedések koreográfiáját gyakoroltam.

5. Az írókat és a költőket ma is egyfajta fura misztikum lengi körül,
azt gondolják róluk, teljesen másképp élnek, mint a hétköznapi emberek.

Anna: Hát igen, mint a filmekben: a szuperkémek köztünk járnak: pénzt keresnek, ügyintéznek, gyereket nevelnek, elbeszélgetnek a szomszéd nénivel – és közben megfigyelnek és leírnak minket… Nem misztika ez, hanem inkább munka: író valóban megfigyelő, helyszíneket, gesztusokat, figurákat rögzít, hogy aztán máshol és máshogy felhasználhassa őket, történet-töredékekre vadászik, hogy kiegészíthesse a hallottakat.

Gyuri: Vannak extrovertált alkatú írók, akiknek emellett még az élete is rendkívüli, de a legtöbben, mint ahogy mi is, polgárinak mondható életet élnek, és inkább képzeletben kalandoznak, de úgy, hogy világokat teremtenek, és másokat is képesek bevonni a játékba. Akár egy jó fantáziájú gyereknek, nekünk is több életünk van egyszerre, és sosem unatkozunk.

6. És mit csináltok, ha nem írtok?

Gyuri: Amikor éppen nem írunk, akkor készülünk az írásra. Az írás nem szabadidős tevékenység, hanem életforma. Sok történetet kell elmondanom még, és ehhez nagy fegyelem kell, mert egy regényírónak folyamatosan írnia kell. Az első regényemet, A pusztítás könyvét például öt évig írtam, de mellette folyamatosan tanultam és dolgoztam, mert persze közben zajlott a közös életünk.

Anna: Az első regény! Három nap alatt játszódó, nagy figyelmet követelő, izgalmas történet, van benne szerelem és halál – és most képzeld el, hogy én ezt apró részletekben, jelenetekben láttam, és babonából egyetlen szót sem árult el arról, hogy mi fog történni! Igazi türelemjátéknak éreztem. A második regény eleve rövidebb részekből áll, úgyhogy itt már jó dolgom volt. Ráadásul ez lelkes gyerekhangon szól, és a szomorú történet ellenére valódi életöröm sugárzik belőle.

7. Ahogy tudom, Gyuri nem írt verseket, Anna viszont szokott “prózai
kirándulásokat” tenni. A fehér királyt (Gyuri legutóbbi regényét) most
nagy, neves kiadók szinte egyszerre jelentetik meg több nyelven is,
Anna verseskönyvei azonban – ha jól tudom – csak magyarul olvashatóak.
Ez okoz bármiféle feszültséget köztetek? Egyáltalán, melyikőtök hogyan
viseli a sikert vagy épp a kudarcokat?

Anna: Az írók rusnya szörnyetegek, már ami a féltékenységet illeti, de nem rusnyábbak, mint mondjuk a színészek vagy a sportolók. Engem például határozottan motivál a féltékenység, főleg, ha nagyra tartom azt, akinek éppen sikere van – tanulni akarok tőle, hogy én is át tudjam ugrani a magasra tett lécet. Gyurival szemben, egyelőre legalábbis, nem érzek féltékenységet, hiszen feleségként a sikere az én sikerem is, íróként azonban néhány éve az ő példája nyomán kezdtem prózát írni, bár egészen másmilyet, mint ő. Ha a köteteimet nem is, de a verseimet tucatnyi nyelvre fordították már, mégis úgy érzem, hogy csak a töredéke juthat át egy másik kultúrába annak, amit mondani akarok. Én is fordítok verset, éppen ezért tudom, hogy bármilyen jó is egy fordítás, egy versnek nagyobb része vész el, mint egy regénynek.

Gyuri: Magam is műfordító lévén, átérzem, hogy mennyi munkája van annak a tizennyolc fordítónak, aki most a könyvemen dolgozik, és segítek nekik, ahol tudok. Összeállítottam például egy képes határozót a könyvemben szereplő, számukra majdnem biztosan ismeretlen tárgyakról, amilyen a jálézár, a pohárszék vagy a halnyelű bicska. Nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy amit én a diktatúrában eltöltött gyerekkorom világáról írok, az nemcsak itt vert visszhangot, de Európa többi országában és Amerikában is. Ha ez siker, akkor ez inkább a magyar irodalmi hagyomány sikere, és csak annyit jelent, hogy ráéreztem a korhangulatra. Mindenesetre remek, hogy a világ másik pontján is megszólít valakit a könyvem, de attól még ugyanúgy ülök oda a laptopom mellé minden reggel, mint eddig.

8. Nagyon fiatalon ismertétek meg egymást, már több, mint tizenkét éve
vagytok házasok. Hogyan képzelitek el magatokat – mondjuk – húsz év
múlva? (Minek fognak tanulni a fiúk, milyen kötetek sorakoznak a
polcokon Dragomán György és Szabó T. Anna tollából stb.?)

Gyuri: Nem szeretek a megíratlan könyveimről beszélni, inkább dolgozom. A legfőbb célom mindig is az volt, hogy végre nyugodtan írhassak, ne kelljen szétforgácsolnom az időmet. Az elkövetkező évekre bőven megvan az írnivalóm. Húsz év múlva ugyanúgy ott fogok ülni az fotelemben, mint ma, csak talán végre lesz egy külön dolgozószobám.

Anna: Bár mindig nagyon tudatosan terveztünk, az élet igazi története csak visszatekintve látszik, és eddig is sok minden múlt előre nem látható eseményeken. Ez a szakasza az életünknek arról szól, hogy ami rajtunk múlik, megtegyük, vagyis befejezzük, amit elkezdtünk: felneveljük a gyermekeinket és megírjunk néhány könyvet. Én például éppen egy olyan köteten dolgozom, amely a divatról szól, pontosabban arról, hogy nők és férfiak hogyan viszonyulnak a ruhákhoz és ezen keresztül a saját testükhöz. Halomban állnak nálunk a divatlapok, és Gyuri az én lelkesedésemen keresztül máris kezdi jobban kiismerni magát a ruhák közt, mint én az ő szenvedélyében, a programozásban. Ilyen egy igazi író: ha kell, bármilyen témába képes beleásni magát.