Együtt néztük meg és beszéltük át a filmet, ma már nehéz szétszálazni, hogy melyik részt melyikünk írta. A Cinema magazinban jelent meg.

A vietnámi háború a huszadik századi amerikai történelem legtragikusabb és legabszurdabb korszaka. A legendás filmalkotás pedig most is éppen olyan modern és aktuális, mint huszonnégy évvel ezelőtt.

Egy lehorgonyzott francia cirkáló ágyúzza az afrikai bozótot. Embernek, településnek nyoma sincsen, a nyomasztó, fülledt csendben csak a lövedékek süvítése hallatszik. És nem történik semmi. Az érthetetlen és gépies háború pártatlanul, de annál elszántabban osztja a halált.
Ez a szürreális, hátborzongatóan szimbolikus jelenet Joseph Conrad A sötétség mélyén című 1902-ben megjelent regényének egyik leghíresebb passzusa, jelképes előjáték a huszadik századi háborúk személytelen borzalmaihoz. A Belga Kongóban játszódó könyvben egy fiatal angol gyarmati tisztviselő hajózik a sötét kontinens meghódíthatatlan és megismerhetetlen tájain, egyre mélyebbre hatolva a halál és a rothadás világába, amíg rá nem talál a barbárságba beleőrült mintatisztviselőre, Mr. Kurtzra, akit az idegösszeomlás határán, tehetetlen nyomorúságában szinte már példaképének tekint. Jelképes az is, hogy Marlow, a könyv narrátora éppen a Temze partján, a túlcivilizált Londonban meséli el történetét, mintegy testközelbe hozva az ösztönök és az őrület sötétjét – ebből is nyilvánvaló, hogy a mi felvilágosultnak vélt, rendezett világunk mennyire törékeny.
A hetvenes évek Amerikájában ugyanezt élhették át az emberek: a kényszersorozás és a média által közvetített háborús őrjöngés minden embert érintett, katonát és civilt egyaránt. A kommunizmus elleni harc jelszavával tizenéves fiúkat küldtek a tűzvonalba, halomra ölték a vietnámi polgári lakosságot, és napalmmal égették fel a dzsungelt. A technikai fölény azonban nem jelentett automatikusan civilizációs fölényt, sőt: a demokráciájával büszkélkedő Amerika fiai minden addiginál barbárabb vérengzésbe keveredtek, ahol a puszta túléléshez is ölniük kellett. A hippikorszak idealizmusából egyenesen a történelem előtti idők ösztönvilágába csöppentek, és ha túlélték a háborút, akkor sem tudták soha feldolgozni azt, amit láttak, és még kevésbé, amit cselekedtek.
Francis Ford Coppola filmje, az Apokalipszis most Joseph Conrad már több moziváltozatot megért regényének történetét áthelyezi a háborús Vietnámba, de megtartja a könyv vontatott történetkezelését és nyomasztó légkörét. A narrátor ezúttal egy fiatal hírszerző tiszt (Martin Sheen), akit azzal a szigorúam titkos küldetéssel bíznak meg, hogy likvidálja a kambodzsai dzsungelben rejtőzködő, bomlott elméjű egykori elitkatonát, Walter E. Kurz ezredest (Marlon Brando), akit renegát katonákból és bennszülöttekből toborzott magánhadserege istenként tisztel. Willard kapitány tehát csapatával együtt felhajózik a Mekongon, egyre mélyebbre hatol a háború őrületéből táplálkozó öldöklésbe, míg végül, súlyos emberáldozatok árán, eljut a sötét istenségként tomboló Kurtzhoz, és egy éjszakai szertartás közben lemészárolja.
Coppola 1979-ben mutatta be az Apokalipszis most-ot, és a film annak ellenére nagy sikert aratott (Arany Pálma, nyolc Oscar-jelölés), hogy a rendező váltig hangoztatta: a film még nincs teljesen készen. 2001-re azután végre elkészült a végső, újravágott, kihagyott jelenetekkel és napi felvételekkel kiegészült rendezői változat is, és az állva tapsoló Cannes-i közönség a bizonyíték rá, hogy a film mondanivalója most is égetően aktuális – sőt bátran kijelenthetjük, hogy a média mindenhatóságának korában fontosabb, mint valaha. Az Apokalipszis most ugyanis nem egyszerűen háborúellenes film, hanem inkább a „háborús erkölcs” szörnyűségét mutatja fel, azt, hogy nemes eszméink és fennen hangoztatott ideáljaink, tehát a kultúra külszíne mögött ott lapul bennünk a vérszomjas vadállat. „Az én mozim inkább hazugságellenes filmnek minősíthető” jelentette ki a rendező, hiszen „egy kultúra hazudhat arról, hogyan folyik egy háborúskodás, hogy az embereket kínozzák, megcsonkítják és meggyilkolják. Ez az erkölcs az, amely megrémít engem, és állandósítja a háború kitörésének lehetőségét.”
A hol harsogó, hol idegtépő zene, a csendek és a fegyverropogás váratlan váltakozása, a gomolygó köd és a szakadó eső, a film tapadós sötétje és trópusi láz-sárga színei mindvégig nyomasztó rémálom-hangulatot sugallnak. Az elbeszélői hangot leszámítva a kölyökképű Willard szinte meg sem szólal, de feszült és fájdalmas arckifejezése, ide-oda rebbenő tekintete mindennél beszédesebb. Különösen hangsúlyos ez a némaság a film egyik hosszú, csak most látható jelenetében, amikor egy francia ültetvényes vacsoráján kirobbanó vad politikai vita, majd később az asztalnál ülő fiatal özveggyel kibontakozó szerelmi jelenet során a gyilkosságokkal terhelt lelkű és most is ölni készülő fiatal tiszt csak ül és figyel, mint aki már nem tudja eldönteni, hogy az őt körülvevő események valósak-e egyáltalán.
A film nézője is így érez: az első háborús nagyjelenetben rögtön egy komplett őrülttel, a napalm- és szörfimádó Kilgore ezredessel (Robert Duvall) ismerkedhetünk meg, aki viszont Kurtzcal ellentétben vígan katonáskodhat tovább, mert patrióta elhivatottságán kívül nem konstruál ideológiát őrületéhez, és egy vietnámi település totális kiirtása közepette is az a legnagyobb gondja, hogy a vajon megfelelnek-e a hullámok arra, hogy embereit szörfözni küldje a pattogó géppuskatűzben. Ez a totálisan abszurd jelenet meg is adja a film alaphangját: a békebeli cselekedetek fájdalmasan idegennek hatnak a mindig tüzelésre kész fegyverek világában, legyen szó akár a Playboy-nyuszik dzsungelbeli fellépéséről (majd a szintén csak ebben a változatban látható kiárusításáról), egy kiskutya tragikusan végződő megmentéséről vagy egy temetés utáni vacsoráról. Itt senki és semmi nem maradhat tiszta, mindenkit áthat a halál és a hazugság rothadó bűze.
Kurtz ezredes azonban nem képes egyszerre mindkettőt elfogadni. Ebben az új rendezői változatban a zseniális Marlon Brandonak van egy jelenete, amelyben éppen a politikai hazudozásról rántja le a leplet, a dokumentumokból amelyeket Willardnak bemutat, egyértelműen kiderül, hogy a politikusok nem mondtak igazat a háborúval kapcsolatban. Amint a rákövetkező nagymonológból megtudhatjuk, az embertelen borzalmakat átélt ezredes ráébredt, hogy az ember csak úgy képes véghezvinni a szörnyűségeket, ha egyben el is fogadja őket, ahogy mondjuk egy derék, családszerető mészáros elfogadja, hogy állatokat öl. Ha nem hazudunk arról, amit tettünk, képesek leszünk emberfelettivé válni – illetve inkább emberfeletti szörnyeteggé, ahogy azt éppen a barbár rítusok tárgyaként élő Kurtz is bizonyítja. Az ember azonban soha nem válhat tökéletes istenné, és mikor a halál és a hazugság közül a halált választja, egyben a saját haláláról is döntött.
„The horror! The horror!” suttogja a haldokló Mr. Kurtz Joseph Conrad regényében. Ezek a magányosan és bomlott elmével meghaló Kurtz ezredes utolsó szavai is: utat nyitnak a végtelen szenvedés és a hiábavaló halál irtóztató sötétségébe. Hiába minden áldozat, a világvége nem hozza el a megváltást, hiszen az apokalipszis már eljött, és ha Kurtznak és Coppolának igaza van, amíg létezik háború, mindig az utolsó időket éljük.