Duplán is ünnepi volt az idei könyvhét a fiatal költőnő számára: június 4-én a születésnapja alkalmából köszönthettem, amikor telefonon fölkértem az interjúra, és a Magvetőnél megjelent új verseskötete, a rögzített mozgás, amit együtt dedikálhatott a Szép versek 2003-as gyűjteményével. A József Attila-díjas Szabó T. Anna első kötete kilenc éve látott napvilágot.

Elsőként arra kérem, adjon egy kis rövid önéletrajzi beszámolót magáról. Mit tekint fontosnak eddigi életében, pályáján?

Budapesten lakom, de Kolozsváron születtem, ott éltem tizenhat éves koromig, meghatározó örökséget kaptam a várostól, és ez, ha nem is közvetlenül, de az írásaimban is megjelenik. Szombathelyen jártam gimnáziumba, azután elvégeztem az ELTE magyar-angol szakát és az angol reneszánsz doktori iskolát, a legfontosabbnak mégis az Eötvös Collegiumban töltött éveket érzem, Géher István, Lator László, Margócsy István óráit, a kreatív közösség szellemét, a hajnalba nyúló vitákat és beszélgetéseket, a könyvtár ablakában a gesztenyelombot.

Ez a negyedik kötete. Régóta ír?

Amióta az eszemet tudom, mondogattam ritmusokat, rigmusokat, de az első „igazi” versemet tizenkét éves koromban írtam, mégpedig a rigódalról. Úgy látszik, a dallamosság már akkor is meghatározta a költői hallásomat – ez nem is csoda, mert a szüleim és nagyszüleim rengeteg verset olvastak-mondogattak nekem gyermekkoromban, Áprilyt, Aranyt, Szabó Lőrincet. Ma is fontosnak tartom a forma fegyelmét, ez számomra inkább szabadságot ad, mint kötöttséget. Az, hogy költő leszek, kamasz koromban dőlt el, amikor elkezdtem igazán komolyan venni a versírást, és – persze már egyetemista koromban – lassan mások is elkezdtek komolyan venni engem. Azóta már nemcsak verset írtam, hanem kisprózát, kritikát, operalibrettót, sőt drámát is, és szenvedélyként meg kenyérkeresetként műfordítással foglalkozom.

Hol kezdett és szokott publikálni? És az is érdekelne, hogy volt-e, van-e egy olyan fiatalokból álló csapat, baráti társaság, akikkel együtt tart, közösséget vállal?

Az első és számomra máig is a legfontosabb lap, amely közölt, a Holmi volt, Réz Pál és főleg Várady Szabolcs biztatott-segített levélben, mert személyesen még évekig nem találkoztunk. Azóta számos lapban megjelentem. Sokat jelentenek még számomra a hozzám közel álló értő olvasók, elsősorban mindjárt a férjem, Dragomán György (aki tavaly megkapta a legjobb elsőkötetesnek járó Bródy-díjat A pusztítás könyve című regényéért), és persze kiváló íróbarátaim, a jó tíz évvel ezelőtt Mesterházi Mónikánál indult, majd később hosszú ideig Tóth Krisztinánál, az utóbbi években pedig máshol is rendszeresen összegyűlő társaság, az említetteken kívül Lackfi János, G. István László, Imreh András, Schein Gábor, Gerevich András, és még jónéhányan, akikkel különböző utakat járunk, de hasonlóan gondolkodunk. Más kortárs költőket is szeretek, ám azóta érzem igazán, hogy az irodalom befogadott, amióta a szakma régi jelesei, Lator László, Lengyel Balázs, Szabó Magda, Takács Zsuzsa, Beney Zsuzsa, Balla Zsófia jóindulatú figyelmét megtapasztalhattam.

Hogyan jelent meg végül az első kötete?

Összeszedtem a főleg az Eötvös Collegiumi időkben írott verseim értékelhető részét, és Lator László ajánlásával elvittem a Belvárosi Könyvkiadónak. A madárlépte hó Székely Magda szerkesztésében jelent meg, éppen a huszonharmadik születésnapomon. A címadó verset tizenkilenc éves koromban írtam: az idő illékonyságáról, a felnövésről szól. Soha nem fogom elfelejteni annak az első könyvhétnek a boldogságát. A második kötetem már mostani kiadómnál, a Magvetőnél jelent meg 1998-ban, a címe Nehézkedés volt, ez már súlyosabb, sötétebb verseket tartalmaz. A Magvetőnél remek csapatmunka folyik, és közben valahogy arra is jut idejük, hogy beszélgessenek a szerzőikkel. Nagyon örülök, hogy odafigyelnek rám, és ilyen gyönyörű könyveket készítenek. Már a legutóbbi, Fény című kötet is nagyon szép volt, de az új még ezen is túltesz: a védőborító képe melegen és sejtelmesen köszön vissza a belső táblán. Maga a kép éppen olyan, amilyet egy gyermekkori fénykép-élmény és a saját amatőr fotóim alapján magamban elképzeltem: sötét, rögzítettségében is mozgalmas tér, és az otthon foghatóan meleg fényei az űri távolság hidegének, a hold pusztító vonzásának ellenpontjaként.

A fotózást mind konkrétumot és metaforát használó Fény két évvel ezelőtt jelent meg – ezek szerint elég gyorsan összeállt ez a nem is kevés verset tartalmazó, inkább a filmre emlékeztető új kötet.

Igen, nyolcvan vers van benne, ennek nagy részét mindössze fél év alatt írtam. Miután a gyermekem megszületett, sokáig nem tudtam megszólalni, annyira erős volt az anyaság élménye. Azután pont ez segített hozzá az íráshoz: egyik napról a másikra dolgozni kezdtem megint, ömlött belőlem a szó. Először éppen ezt a női tapasztalatot írtam meg, a gyermekszülést, a szoptatást, a gyermekszemmel látott világot. Éjszakánként, amikor felkeltem a kisfiamhoz, sokáig ébren voltam még, bámultam az utca éjszaka is sűrű forgalmát, és sokszor a beszűrődő neonok fényében írtam meg vagy vázoltam fel egy-egy verset, de a kora hajnal, a napfelkelte élménye is „mindennapos megvilágosodás” volt, ahogy egy helyütt le is írtam.

Hogyan tudta összeegyeztetni a kisgyerekkel való törődés nyugalmát az írás feszültségével?

Meglepően jól: volt, hogy reggel egy óra alatt megírtam egy hosszú és nehéz verset, utána letettem a tollat, és mentünk kirándulni. Az is nem egyszer megesett, hogy babakocsi-tologatás közben, meg-megállva írtam. Ez egy boldog könyv, az otthontalálás könyve, a városban és a világban – annak ellenére, hogy ezúttal is jelen van a kontraszt, a sötétség, a mulandóság. Az idő maga is rögzített mozgás, az álló pillanatban benne van az egész folyamat, mint cseppben a folyó. Számomra nem a is vers, a szöveg maga a fontos, hanem a nézés, az állandó figyelem, a jelenségek megértésének olthatatlan igénye.