Egy tárca a főzésről.

Mért olvas a költő szakácskönyvet? A válasz nem pusztán az, hogy nyilván főzni szeretne, hiszen a célnak egy-két jól megválasztott receptkönyv is megfelelne, nekünk viszont eddig negyvenöt kötetet számlál a gyűjteményünk. A szakácskönyvek azonban ragyogóan fejlesztik a fantáziát. Nyilván nem kívánok sáskalevest, zebupörköltet vagy töltött tevét készíteni afrikai receptjeim alapján, nem fogok sovány tyúkból kövéret varázsolni oly módon, hogy levágás előtt meleg zsírral itatom, majd végkimerülésig kergetem szegény nyomorult szárnyast, ahogy azt az 1801-es „Úri szakáts könyv” tanácsolja, és az sem valószínű, hogy valaha is szükségem lesz az Amerika legnépszerűbb főzési tanácsadójából tanult szakszerű szürkemókus-nyúzási módszerre – sőt, üsse kő, a rózsaszirmokkal ékesített jégtál és a tésztában sült fürjpástétom készítésének örömét is szívesen átengedem másnak.

Én ugyanis nem a receptekért olvasok szakácskönyvet, hanem a stílusáért. Sugárzik belőle a kísérletező kedv és az életöröm, látszik, hogy a szerző nemcsak a hasát szereti, hanem azokat is, akiknek főz, és persze az anyagot is, amivel dolgozik: elgyönyörködik a hozzávalókban (kedvenc példám erre egy keleti szakácskönyv angol szerzőjének eszmefuttatása az egyébként felhasználhatatlan szépiacsont szépségéről), eltűnődik a kenyérsütés misztikáján vagy a krumpli kultúrtörténeti jelentőségén, és hosszan fejtegeti a fűszerezés fortélyait. A jó szakácskönyv írójának módszere hasonlít a költőjéhez: észreveszi a világ szépségét, élvezi az életet – ám, lássuk be, némileg utilitariánus szempontból, vagyis nyersanyagként szemléli a tárgyakat és jelenségeket. A nyersanyaghoz pedig képzelet kell, hogy mű legyen belőle: a szakács főzni akar, a költő pedig írni. Megkomponálják a végeredményt, előkészítik a hozzávalókat, majd elkezdik darabokra szedni és újra összerakni a nyersanyagokat, hogy azután egy teljesen új egységgé lényegítsék át őket. Ráadásul abban is hasonlítanak, hogy a főzéshez is ihlet kell: az ételeknek lelke van, ugyanúgy rájuk kell hangolódni, mint, mondjuk, az írásra, mert ha nem, akkor inkább el se kezdjük a munkát – úgysem fog sikerülni.
Éppen ilyenkor a legjobb szakácskönyvet olvasni: amikor az ember rosszkedvű, fáradt, tehetetlen. Milyen könnyű felélénkülni attól, amit olvasunk: színek, ízek, illatok képződnek meg előttünk, több fogásos vacsorákat komponálunk képzeletben, máris a tenyerünkben érezzük a kelttészta vagy a sajtszeletelő érintését, a mézeskalács-szaggató hidegét, az olajbogyó csúszós kerekdedségét vagy az ananász szúrós tapintását. És felpattanunk, kimegyünk a konyhába, hogy végre felszabadultan, lelkesen, kíváncsian sütni-főzni kezdjünk.
Velem persze az is többször megesett már, hogy annyira elteltem ezekkel a képzeletbeli lakomákkal, hogy már nem maradt energiám a tervezett menüsorra, és csak halogattam az oly igen vágyott vacsorameghívásokat. Lehet, hogy mégsem kellene annyi szakácskönyvet olvasnom?

(Népszabadság, 2002)