Tessék, itt egy nagyon jó könyv.
Akkor bemutatom, íme.
Volt kiskoromban egy könyvem,
„Tündérmesék” volt a címe.
Ezt a könyvet úgy szerettem,
hogy mindennap elővettem,
főleg egy mese miatt.
A meseíró egy nő volt,
ráadásul francia,
tudta hát jól, hogy a lányok
szeretik a divatot.
A mesében egy szegény lány
mindennap egy másik ruhát,
s új ékszereket kapott.
Le volt írva részletesen
a sokféle cicoma,
selyemruha, rubin ékszer,
s amibe volt: arany-, ezüst és ébenfa ládika.
A történetét feledtem,
de a ruha megmaradt,
sőt, még ma is dédelgetek
ilyesféle álmokat:
jön egy tündér vagy varázsló,
hoz nekem egy ládikát,
s abban aranyos-ezüstös,
fényes-rubintos ruhát…
Lány-mese volt, tündérmese.
De csak az ítéljen el,
akit az efféle holmi
soha nem is érdekelt.
Tudom, hogy a mai lányok
is szeretik az ilyet,
én legalábbis több nyolc- és
tízévest is ismerek,
aki gyémántos topokról,
szandikról álmodozik…
S most, nemrég, ebből a könyvből
megismerhettem Zsuzsit,
aki majdnem aranyhajú,
s ha hídba ereszkedik,
lágyan leomló fürtjei
a szőnyeget verdesik…
Na, ő aztán tudja, mi fán
teremnek a szép ruhák,
öltözködik reggel, este,
délelőtt és délután,
csokifogkrémet követel,
nevet, ugrál, énekel,
és ajándéknak az égről
lehozza a legfényesebb
csillagot is, hogyha kell,
felhívja Hamupipőkét,
úszni tanítja a békát,
boszorkányos főzetekkel
gyógyítja a makacs náthát,
ha baj van, mindenkit megment,
pattan, jön is izibe:
nagyon-nagyon mai kislány,
divatos, és óvodás, és
ráadásul jókedvű is,
óriási a szíve.
Barátai sokan vannak:
Buba és Kacsazsuzsi,
Pocok, Bagoly, Makk-Makk Zsiga,
cseresznyék tündérei,
bátyja is van, majdnem három
(na jó, kettő): Józsi, Áron,
és van neki – fontos szempont, ráadásul mesei –
szóval van, találjuk csak ki, vajon mi van még neki –
van neki egy házi, külön-
bejáratú varázslója:
úgy hívják, hogy Varázsróka.
Varázsróka, komolyan,
mint egy anyuka, olyan.
Bár kiváló varázsló,
nem szívesen varázsol,
csak bekopog, így, hogy kipp-kopp,
és beszélget, és mesél,
de ha kérik, akkor hipp-hopp,
messzire repíti Zsuzsit, és
Józsit, Áront, olyan gyorsan,
mint a szél!
Sárgataxi, kék busz,
csak felülnek, és huss!
Száll a varázsjármű, robog,
Zsuzsi fátyla csak úgy lobog,
égen-földön kalandoznak,
a Vénuszra is eljutnak,
segítnek, hogyha kell,
és szívesen hallgatják, ha
a sok kis cseresznyetündér
puha téli fellegekből
Bach-motettát énekel…
Ez a könyv csupándi-csupa
csodálatos pillanat,
elolvassuk egyszer, kétszer,
de még mindig izgalmas és
vicces, mi több, friss marad:
amikor Pocok megmássza
a nagy fát, a zöldelőt,
és kirajzolódik szépen,
feketén a Hold előtt,
vagy mikor a tüskészboszik
úgy mulatnak a bálban,
hogy zörögve-sziszerészve
a fejükkel labdáznak,
vagy a nagy Műanyagember
a csatornát kiszippantja,
vagy amikor Makk-Makk Zsiga
csigakompként szállítgatja
a sok éneklő csigát
az úton át…
Minden napra új történet,
mintha sosem érne véget:
sárgataxi, kék busz,
Zsuzsi felül, és huss!

Folytathatnám soká, soká…
De inkább olvassátok el.

Olvassák el, érdemes.